A múlt vasárnapi választás olyan volt, mint egy furcsa vásári mutatvány: a porondon egy csillogó urnát húznak elő a cilinderből, a közönség pedig lelkesen tapsol, miközben a zsebükből észrevétlenül eltűnik a saját döntésük.
A nézőtér tele van. Emberek ülnek egymás mellett, arcuk világít a telefonok fényében, és mindenki biztos benne, hogy ő gondolkodik önállóan. Közben a háttérben egy láthatatlan karmester finoman igazít a hangerőn: itt egy kis felháborodás, ott egy adag remény, mellé egy csipet félelem. A zenekar játszik, a tömeg pedig ütemre bólogat.
Ha Oswald Spengler valahol a páholyban ülne, elégedetten jegyzetelne: "igen, pontosan így néz ki, amikor a történelem már nem szereplőket, hanem statisztákat kér." Az arctalan tömeg nem kiabál, nem lázad, csak részt vesz.
Szépen, fegyelmezetten, mint egy jól betanult kórus, amely már nem is tudja, mi az eredeti dallam.
A színpadon közben feltűnik az új főszereplő. Nem programmal érkezik, hanem karakterrel. Nem vitázik, hanem jelen van. Nem kér, hanem felszólít. Körülötte minden díszlet: zászlók, mondatok, nagy ígéretek, amelyek úgy lebegnek a levegőben, mint a szappanbuborékok. Szépek, színesek, és pontosan addig tartanak, amíg hozzájuk nem ér valaki.
A parlament valahol a háttérben még áll, mint egy régi színházépület, amelyet már nem előadásokra használnak, hanem turistalátványosságnak. A jegyszedő még ott áll az ajtóban, de a darabot már nem bent játsszák, hanem a kijelzőkön, a fejekben, a reflexekben.
És a legszebb az egészben, hogy mindenki elhiszi, hogy ez még mindig választás. Hogy ez még mindig döntés. Hogy a toll a kezében nem csak egy kellék.
A végén legördül a függöny, a közönség feláll, tapsol, hazamegy. Másnap minden megy tovább ugyanúgy, csak egy hajszállal kevesebb marad abból, amit valaha beleszólásnak hívtunk.
De sebaj. A műsor folytatódik. A jegyek már elfogytak a következő előadásra is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése