Van egy ország, ahol a kampány már nem eszköz, hanem klíma. Nem lehet kikapcsolni, legfeljebb hozzászokni, mint a huzathoz a lépcsőházban. Itt a politikai retorika nem beszél, hanem kürtöl, és minden mondat végén ott villog egy képzeletbeli felkiáltójel, mint egy neonreklám: most azonnal, különben…
A "különben" pedig egyre gazdagabb képzeletvilágot kap. Először csak sajtólisták készülnek, hogy ki nem elég lelkes. Aztán határidők röpködnek, mint molylepkék egy túlvilágított szobában: három nap, öt nap, azonnal. Mintha a jogállam egy expressz futárszolgáltatás lenne, ahol a türelmi időt is utánvéttel kérik.
És közben a történelem árnyai is meghívást kapnak ebbe a nagy politikai varietébe. Óvatosan, félmosollyal idézőjelbe téve, de azért jól felismerhetően. Egy kis nosztalgia az időkből, amikor a fekete autó nem közlekedési eszköz volt, hanem dramaturgiai csúcspont, amikor a gyanú nem állapot, hanem alapbeállítás volt. Amikor a csend nem nyugalmat jelentett, hanem azt, hogy valaki már nem szólalhat meg.
Aztán ott van a forradalmi hevület újracsomagolt változata is. A "nép nevében" kimondott ítéletek, a gyors igazságszolgáltatás, ami olyan tempóban halad, hogy még a tények sem mindig tudják utolérni. A csőcselék szó ilyenkor elegánsan átalakul aktivistává, a düh pedig társadalmi energiává. A jelenség ugyanaz, az őszirózsás forradalmat idézve, az elvnek hazudott érdekek is, csak a címke lett trendibb.
Az egész olyan, mint egy történelmi remix: egy kis múlt innen, egy kis retorika onnan, ráöntve egy vastag réteg kampányhangulattal. A végeredmény hangos, látványos, és valahol nyugtalanítóan ismerős.
Mert miközben mindenki a saját jelenetét játssza a nagy politikai színpadon, egy dolog makacsul nem változik. A nézőtéren ülők emlékeznek, és az emlékezet nem tapsol könnyen annak az előadásnak, amelyik túl sokszor nyúl ugyanahhoz az egyre sötétebb kelléktárhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése