A kampány utolsó órái mindig olyanok, mint egy túlfőzött gulyás. Már senki sem tudja pontosan, mi van benne, csak azt, hogy valahogy, valamiért még rotyog. És ekkor, a politikai üst mélyéről egyszer csak felbugyog maga a tökéletes alapanyag.
Nem kommunikációs tanácsadók főzték ki, nem Excel-táblákból lett kiszámolva. Ez maga a nyers valóság, turbófokozaton: drogos csürhe, artikulálatlan düh, rongálás, garázdaság, gyújtogatás, mindenfele hugyozás és valahol a civilizáció peremén egy hirtelen, szinte avantgárd gesztus: a heremutogatás, mint politikai performansz.
Puzsér Róbert ebben a történetben nem is ember, hanem inkább egy véletlenül elszabadult vágóprogram, amely összeilleszti a képsorokat, és mire bárki észbe kapna, már kész is a kampányklip, amit senki sem rendelt meg, de mindenki fel fog használni.
A másik oldalon Orbán Viktor kommunikációs gépezete ilyenkor nem dolgozik, hanem meditál. Mert mit is lehet hozzátenni ehhez? Semmit. Ez az a ritka politikai ajándék, amikor az ellenfél nem hibázik, hanem komplett installációvá válik. Egy igazi szabadtéri kiállítás „Hogyan ne” címmel.
A stratégia leegyszerűsödik egyetlen gombra: lejátszás. Újra. És újra. Mintha a valóság önmaga reklámja lenne. Nem kell narráció, mert a képsorok maguk üvöltenek, néha szó szerint.
És a választó? Ott áll, mint egy kissé megszeppent múzeumlátogató egy különösen zavarba ejtő tárlat előtt. Nézi a drogos csürhét, a fenyegetőzést, a váratlanul beemelt anatómiai elemet, és próbálja eldönteni, hogy ez most kampány, társadalmi diagnózis, vagy egy eltévedt underground színházi előadás.
A végén pedig megszületik a csendes konklúzió: ha ez a kampánycsend előtti főműsor, akkor a demokrácia most épp nem vitázik, hanem improvizál.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése