Tizenhat év alatt nemcsak a gyerekek nőttek fel, hanem a kollektív emlékezet is szépen leült, mint egy túlfőzött tészta. Az egykori rezsipánik ma már inkább afféle vintage horror: mesélnek róla, de senki nem hiszi el igazán, hogy tényleg létezett. Legfeljebb annyira valóságos, mint a kazettás magnó visszatekerése ceruzával.
Közben a képernyőn ugyanaz az arc. Nem is ember már, inkább berendezési tárgy. Mint egy kissé megkopott kanapé a nappaliban. Mindenki látja, mindenki használja, mindenki panaszkodik rá, de valahogy senki nem viszi le a lomtalanításkor. Csak ott van. Stabilan. Makacsul. Szinte már dekorációként.
És akkor belép az új generáció, a politika Coachellájára. Nincs múlt, nincs kontextus, csak a lineup számít. Ki a headliner? Ki tud nagyobbat mondani? Ki az, aki mikrofonba ordítva el tudja küldeni a rendszert olyan kreatív szókapcsolatokkal, hogy a közönség egyszerre nevet és sikít? Ez már nem választás, hanem egyfajta demokratikus karaoke, ahol mindenki bekiabál valamit, és aki a legnagyobb ovációt kapja, az viszi a fődíjat.
A program? Ugyan már. Az olyan, mint az apró betűs rész egy fesztiváljegyen. Senki nem olvassa el, csak utólag derül ki, hogy eső esetén sincs visszatérítés.
Aztán jön a nagy közös élmény. Tér, tömeg, hangulat, kollektív "na most megmondtuk". Egy politikai flashmob, ahol az egyetlen kötelező koreográfia az, hogy mindenki egyszerre legyen felháborodva, de lehetőleg konkrétumok nélkül. A "miért" olyan opcionális extra, mint a VIP karszalag: jól hangzik, de a többség inkább kihagyja.
És valahol a háttérben ott lapul a "mi lesz utána" kérdés. Mint egy elromlott hangszóró, amely néha serceg, néha felvillan, de senki nem akarja megjavítani, mert elrontaná a bulit. Hiszen a holnap nem trendi. A holnap nem szexi. A holnap az Excel-táblázat, nem a színpad.
A felelősség pedig, nos, hát az végképp ciki. Olyan szó, amitől azonnal megjelenik a képzeletbeli pocakos bácsi egy kopott zakóban, aki unalmas hangon magyaráz.
Nyilván őt kell először kiszavazni mindenből, mert rontja a vibe-ot.
Így lett a politika egy végtelenített afterparty. Mindenki táncol, mindenki kiabál, mindenki nagyon szabadnak érzi magát. Csak épp senki nem akarja felkapcsolni a villanyt.
Mert akkor kiderülne, hogy a takarítás is valakire vár.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése