Van az a pont, amikor a politika már nem vita, hanem egy furcsa kulturális túlélőshow. A feladat egyszerűnek tűnik: énekelj. De nem akármit, nem akárhogyan, és főleg ne akárki módjára.
Mert ugye itt jön a nagy felismerés: a liberálglobalista Tiszások számára ez az egész világ kicsit olyan, mint amikor valakit hirtelen berángatnak egy néptáncpróbára, miközben ő eddig maximum Spotify-listákon találkozott a hagyománnyal. Ott állnak, kissé tanácstalanul, mint akik rossz előadásra ültek be, és most próbálják kitalálni, mikor kell felállni, mikor kell énekelni, és hogy a Székely Himnusz az most DLC vagy alapcsomag.
A ritka egy százalékuk pedig – akik tudják a szöveget – hirtelen egyfajta kulturális elitként lebegnek a térben, mint egy titkos társaság tagjai, akiknél nem belépőkártya van, hanem dalszöveg a fejben. A többiek meg csak pislognak, mint egy offline frissítés után újraindított rendszer.
És akkor ott van Rost Andrea, aki valahol a történet közepén kap egy cameo szerepet, mint egy operai Deus ex machina, akitől most mindenki azt várja, hogy rendet tesz a kották között. Csakhogy a színpad már nem az, ami volt. Itt már nem az számít, ki hogyan énekel, hanem hogy mit és mikor kellene egyáltalán. És közben csak reménykedni mer, hogy legalább ennek a szövegét egy súgógépre kirakják neki, mielőtt ezt is elqúrná.
A csúcspont pedig elkerülhetetlen: minden egyszerre szól, mindenki egyszerre bizonyít, és a nemzeti playlist végleg elszabadul. A Himnusz, a Szózat, a Székely Himnusz - mind egyszerre, remix verzióban, DJ Kossuth feat. Erkel.
Az egész jelenet olyan, mintha egy parlamenti ülés, egy énekóra és egy identitásvizsga összeolvadt volna egy sajátos hungarikum-hackathonná. A kérdés pedig nem az, hogy igazad van-e, hanem hogy tudod-e a refrént.
És aki nem tudja? Nos, ő hirtelen nem csak hamisan énekel, hanem idegenül is. Testidegenül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése