Agymenés 854.

A „független” média legendája – avagy amikor a címke fontosabb, mint a valóság 

 

 

 

A magyar közélet egyik legkitartóbb mítosza, hogy létezik egy jól körülhatárolható, erkölcsileg magasabb rendű kategória: a „független és objektív média”. És természetesen – milyen véletlen – ez a címke jellemzően mindig ugyanarra az oldalra kerül.

 

Nem vizsgálják, nem bizonyítják, hanem kijelentik. Mintha valaki egyszer ráütötte volna a pecsétet, és onnantól kezdve nem a tartalom számít, hanem a matrica.

A valóság ezzel szemben sokkal prózaibb. A média nem levegőből él. A működésének ára van, és ezt valaki megfizeti. Ha ez a valaki politikailag kötődő szervezet, NGO, alapítvány vagy ideológiai hálózat, akkor a függetlenség legfeljebb annyira hiteles, mint egy reklámban a „100% természetes” felirat, ami ugyan papíron jól mutat, de a valóságban értelmezés kérdése.

 

És mégis,amikor erről szó esik, hirtelen minden elcsendesedik. Nincs kíváncsiság, nincs oknyomozás, nincs kérdés, csak egy hallgatólagos megállapodás, hogy ezt a szálat nem bontogatjuk tovább.

 Az „objektív” jelző sem jobb helyzetű. Nem hazugságokkal dolgozik, hanem válogatással. Mit emelünk ki? Mit hagyunk ki? Mire teszünk hangsúlyt?

 

Egy hír lehet tényszerű, és mégis torz. Elég, ha csak a történet egyik fele kerül reflektorba, a másik pedig a sötétben marad, és innentől ez már nem tájékoztatás, hanem narratívaépítés.

 

És most jön az igazán érdekes rész.

 

Ha komolyan vesszük azt az állítást, hogy ebben az országban mindig az ellenzéki média a független, akkor egy politikai fordulat után logikusan új felállás következik. Az eddig kormányközelinek bélyegzett jobboldali média hirtelen ellenzékivé válik.

 

Vagyis – a saját logikájuk szerint – mostantól nekik kellene a függetlennek és objektívnek lenniük.

 

A kérdés az, hogy ezt ki fogja kimondani? Vagy a szabály csak addig érvényes, amíg kényelmes?

 

A független és objektív itt ugyanis nem leírás, hanem márka, egy kommunikációs termék. Felragasztják, ismételgetik, és idővel önbeteljesítővé válik. A közönség egy része már nem is ellenőrzi, csak átveszi.

 

Ez bizony, ki kell mondani, egy hatalmi eszköz. Mert ha valaki elhiszi, hogy te vagy az objektív, akkor automatikusan a másik lesz az elfogult, függetlenül attól, hogy valójában mi történik.

 

A probléma pedig nem az, hogy létezik elfogultság, mert az mindenhol létezik. A probléma az, amikor valaki ezt letagadja, miközben erkölcsi fölényből beszél. Mert ott már nem egyszerű médiáról van szó, hanem befolyásról.

 

És amikor a szerepek megfordulnak, kiderül, hogy a függetlenség nem elv volt, hanem pozíció. Egy jól fizető, kényelmes pozíció.

 

A kérdés most már csak az: Ki meri kimondani, hogy a király meztelen – akkor is, ha épp az ő oldalán áll?