Van valami hipnotikus abban, amikor egy jelszó úgy gördül végig a tömegen, mint egy jól begyakorolt refrén. "Árad a Tisza" – rövid, pattogós, szinte már hallod is a dobpergést mögötte. Csakhogy a valóság nem tapsol vissza.
Aki látott már igazi áradást, az tudja, hogy ez nem az a műfaj, ahol konfettit dobálnak. A folyó ilyenkor nem erőre kap, hanem egyszerűen kilép abból a keretből, ami addig értelmet adott neki. A meder nem díszlet, hanem szabályrendszer. Ha ez megszűnik, a víz nem szabadabb lesz, csak kiszámíthatatlanabb.
És a víz nem válogat. Nem áll meg mérlegelni, nem kér szakértői véleményt. Viszi, amit talál. Házat, udvart, múltat és jövőt egyaránt. Az áradás nem tiszta lap, hanem egy hatalmas, sáros keverőtál, amiben minden összekeveredik. Ami tegnap még érték volt, ma már csak hordalék a többi között.
Ezért furcsa, amikor ez az egész politikai jelszóvá nemesül. Mintha valaki a lavinát ünnepelné, mert milyen látványosan indul meg a hegyoldalon. Valóban lenyűgöző – egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy utána már nincs mit csodálni, csak amit maga alá temetett.
A lényeg nem az, hogy mozog-e valami. Az mindig mozog. A kérdés az, hogy van-e irány. Van-e keret. Van-e bármi, ami megálljt parancsol, amikor kell. Mert az „áradás” nem terv, nem vízió, nem iránytű. Az az állapot, amikor már nincs kéz a kormányon, csak sodródás.
Lehet skandálni, hogy „jön a víz”. Csak aztán ne érjen senkit váratlanul, ha nem ott húzódik meg a határ, ahol a rigmus véget ér.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése