A nagy nemzeti felismerés időszakát éljük, egy furcsa, kissé szürreális korszakot, ahol a kollektív tudat egyszerre viselkedik egy mindent átlátó nyomozóként és egy három másodperces memóriával rendelkező aranyhalként.
Délelőtt még kérlelhetetlen logikával elemezzük a legapróbb rezdüléseket is, egy félrenézésből, egy késői hazaérkezésből, egy bizonytalan hangsúlyból már kész a következtetés: hazudik. Aztán délutánra mintha valaki lekapcsolná ezt a belső detektort, és ugyanaz a világ hirtelen megtelik feltétel nélküli hittel, ahol egy jól időzített mondat, egy határozott gesztus már elegendő ahhoz, hogy valakit az őszinteség szobrává avassunk.
Valahol a kettő között, egy láthatatlan repedés mentén csúszik ki a kezünkből az, amit régen egyszerűen csak emberismeretnek hívtunk. A hétköznapi életben még működik a reflex, a gyanakvás, a kétkedés, az a kis belső hang, ami nem hagyja, hogy mindent készpénznek vegyünk. De amikor a színpad magasabbra kerül, amikor több a mikrofon, erősebb a fény és hangosabb a taps, akkor ez a hang mintha elhalkulna, majd teljesen eltűnne, mint egy rosszul beállított rádióadás.
Így történhet meg, hogy ugyanaz az ember, aki otthon még a legapróbb ellentmondásból is történetet épít, a nyilvános térben már készségesen átadja magát a lelkesedésnek. A valóság egyszer csak átcsúszik egy különös előadásba, ahol a hit gyorsabban működik, mint az ész, és ahol a kijelentések nem ellenőrzésre, hanem ünneplésre várnak. A mondatok súlya nem abból fakad, hogy igazak-e, hanem abból, hogy milyen jól hangzanak a megfelelő pillanatban.
És ekkor jelenik meg az a sajátos, finoman csillogó ellentmondás, amely már nem is próbál rejtőzködni. A szabadság nevében korlátozni, az őszinteség jegyében kizárni, a demokrácia zászlaja alatt szűkíteni a teret. Ezek a gondolatok úgy siklanak át a közbeszéden, mintha teljesen természetesek lennének, mintha nem hordoznának magukban semmiféle feszültséget. Pedig ott vannak, csak éppen a lelkesedés vastag rétege alatt.
Mindez kicsit emlékeztet arra az emberi játszmára, amikor valaki határozottan kijelenti, hogy nem féltékeny, miközben pontosan tudja, hol jár a másik, kivel beszél, és mikor nézett rá utoljára a telefonjára. A meggyőződés és a valóság között ilyenkor nem szakadék tátong, hanem egy kényelmesen áthidalható kis rés, amit az ember egyszerűen nem vesz észre, mert nem akarja észrevenni.
Most még azonban a történet könnyedebb része zajlik, a kezdeti lelkesedés időszaka, amikor minden ígéret fényesebbnek tűnik, minden mondat tisztábbnak, minden gesztus jelentősebbnek. Ez az a pillanat, amikor a hit még gyorsabban halad, mint az idő, és amikor a jövő inkább érzés, mint konkrétum. Ilyenkor még könnyű hinni abban, hogy most valóban minden más lesz, hogy ez az új történet nem ismétli meg a régiek hibáit.
Aztán lassan megérkezik a hétköznap, csendesebben, mint egy elrontott jelenet utáni újrafelvétel. Jönnek a döntések, a következmények, a magyarázatok, amelyek már kevésbé csillognak, és azok a mondatok, amelyekben több a „nem így gondoltuk”, mint a biztos állítás. A történet ekkor kezd el igazán formát ölteni, nem a szavakban, hanem a tettekben.
Addig viszont a nézőtéren még tart a vetítés, a popcorn ropog, a taps időnként felcsattan, és mindenki egy kicsit belefeledkezik abba, amit lát. Talán csak annyi lenne a különbség, ha néha ugyanazzal a szemmel néznénk ezt az előadást, amellyel a saját életünk apró jeleneteit is figyeljük. Mert a mozi valóban most kezdődik, és a forgatókönyv, bármennyire is szeretnénk, még senki kezében nincs teljes egészében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése