Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 842.

Magyarországon a tragédiák már rég nem feketébe öltözve érkeznek, hanem kommentmezőkben, caps lockkal és három felkiáltójellel. Régen azt hittük, a dráma ott kezdődik, ahol eltűnik a közpénz, ahol az „1G” már nem betű, hanem életérzés, és ahol a hatalom úgy ragad, mint a kiömlött méz a parlamenti szőnyegen. De kiderült: ez csak a díszlet. A valódi tragédia a casting.
 

 
 
Mert miközben a nézőtéren egyre hangosabb a „változást!”, a színpadra végül nem Hamlet lép, hanem egy félresikerült statiszta, aki még a saját mondatait sem tudja visszamondani, de azt legalább szenvedéllyel üvölti a semmit. A közönség pedig ül, nézi, és egy ponton már nem is azt kérdezi, hogy „ez most komoly?”, hanem inkább azt, hogy „ez az egyetlen opció?”
 
Így születik meg a modern magyar abszurd: az egyik oldalon a rutinos rendszer, amelynek már a nyikorgása is intézményesült, a másikon pedig a „na majd most!” brigád, akiknek a teljes politikai programja egy háromszavas varázsige. 
 
Olyan ez az egész, mint egy rosszul sikerült társasjáték, ahol minden körben ugyanazt a kártyát húzzák: „Orbán takarodj.” És ennyi. Nincs „mi legyen helyette”, nincs „hogyan tovább”, csak a nagy, üres hely, amit lelkesedéssel próbálnak kitölteni.
 
És itt jön a csavar, ami már nem is csavar, inkább egy rozsdás csavarhúzó a valóság húsában: a rendszer nem attól erős, hogy hibátlan, hanem attól, hogy az alternatíva nevetséges. Nem kell különösebben jónak lenni, ha a kihívó saját árnyékában is megbotlik, pont elég nem szánalmasan nevetségesnek vagy nevetségesen szánalmasnak lenni.
 
Ez a valódi mélypont. Nem a lopás, nem a cinizmus, nem a politikai szlogenek kopottas zaja, hanem az, hogy egy egész országnyi elégedetlenség végül egy olyan figurában csapódik le, aki nem megoldás, csak hangosabb panasz. Egy bukott lovag, aki zászló helyett inkább saját múltját lengeti, mögötte pedig egy csapat, amelynek az egyetlen stratégiája, hogy elég hangosan kiabáljanak ahhoz, hogy ne kelljen mondaniuk semmit.
 
És az ember ilyenkor nem dühös lesz, hanem furcsán csendes, mert rájön, hogy nem az a kérdés, hogy ki fog nyerni, hanem az, hogy van-e egyáltalán mit megnyerni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...