A modern ember nem él, inkább egyensúlyoz. Nem kötélen, hanem két láthatatlan szakadék peremén: az egyikben nincs semmi, a másikban csak ő maga van.
A nihilizmus nem tudatlanság. Nem az a baj, hogy nem tudjuk, mi az értelme, hanem hogy már nem is érezzük szükségét annak, hogy legyen. Ez nem filozófiai hiány, hanem morális kopás: egy lassú, alig hallható csiszolás, amely végül eltünteti a jelentést, mint eső a krétarajzot a járdán.
És amikor már nincs mihez mérni magunkat, jön a másik véglet: a narcisztikusság. Ez sem önismeret, hanem önkultusz, amely nem kérdez, hanem pózol. Az ember ilyenkor nem tükröt tart maga elé, hanem reflektort – és ha nincs közönség, hát gyárt magának, hogy legyen, aki igazolja a létezését.
Így lesz a semmiből színpad, a jelentéktelenségből szerep, az ürességből identitás. A modern ember egyszerre tagadja a világ értelmét, miközben kétségbeesetten hisz saját fontosságának végtelenségében. Két ellentmondás, amelyek nem kioltják, hanem táplálják egymást. Mert ha semminek sincs jelentése, akkor bármi lehet jelentős. Például ő.
És így áll ott, egyensúlyozva: egyik kezében a semmi, a másikban a saját, kiretusált képmása. Süketen a világ csendjére, vakon a saját ürességére, rettegve attól a pillanattól, amikor a reflektor végül kialszik, és a két szakadék összeér a talpa alatt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése