Valahol a világ repterein létezik egy külön terminál. Nem jelölik táblák, nincs duty free, csak egy halk, visszhangos bemondás négyévente: „Kedves ideiglenes hazafiaink, a beszállás megkezdődött.”
És egyszer csak megjelennek. Nem bőrönddel, hanem véleménnyel. Nem csomagfeladással, hanem erkölcsi poggyásszal.
Leszállnak, körbenéznek, megsimogatják a még mindig érvényes lakcímkártyát, mint egy régi családi relikviát, majd belevetik magukat a nemzet sorsának formálásába. Gyors mozdulat, mint egy drive-thru rendelés: egy szavazat, kevés felelősséggel, elvitelre.
Aztán, mintha csak egy villanás lett volna az egész, eltűnnek. Olyanok, mint a szilveszteri pezsgő buborékai. Egy pillanatig pezsegnek, aztán már csak az üres pohár marad. A reptéren még visszaintegetnek: „Négy év múlva ugyanitt!” És valóban. Pontosan ugyanitt. Pontosan ugyanígy.
És itt jön a történet kevésbé romantikus, inkább praktikus része. Mert amikor a nagy változás megszületik, amikor a zászlók még lobognak és a mondatok még frissen csengenek, valahogy senki nem kezdi el böngészni a "hazaköltözés" menüpontot. Nincs kapkodás az egyirányú jegyekért, nem telítődnek munkával hirtelen a költöztető cégek, és a "visszatérek végleg" opció valahogy mindig átcsúszik a következő frissítésre.
Marad a jól bevált koreográfia: egy gyors érkezés, egy gyors döntés, majd egy még gyorsabb távozás. A hazaköltözés pedig ott marad, mint egy soha be nem fejezett fogadalom, amit mindig el lehet mondani, de valahogy sosem kell megvalósítani. Mint egy böngészőfül, amit nem zárunk be, de nem is kattintunk rá többé.
Közben a díszlet nem változik, csak a statiszták fáradnak el. Itt marad a mindennapok díszlete, a sorban állás, a számlák, a "majd lesz valahogy" finoman párolt optimizmusa. Ők pedig messziről figyelik, mint egy hosszúra nyúlt sorozatot, amibe bele-belenéznek, néha kommentelnek, de a következő rész forgatásán már nincsenek jelen.
Furcsa időjárás ez. Négyévente politikai vándormadarak érkeznek, rövid ideig csivitelnek, majd visszarepülnek a megszokott klímába. A helyiek meg állnak az ablaknál, és próbálják eldönteni, hogy ez most tavaszi szellő volt, vagy csak egy jól időzített huzat.
A legszebb az egészben az, hogy mindenki ugyanarra a térképre esküszik, csak más léptékben nézi. Van, aki utcaneveket lát rajta, van, aki repülési útvonalakat. És valahol a kettő között lebeg egy ország, amely néha úgy érzi, inkább tranzitzóna lett, mint végállomás.
De semmi gond. Négy év gyorsan eltelik. A hangosbemondó már melegíti a hangját. A "hazaköltözöm" mondat pedig addig is kényelmesen pihen valahol a kézipoggyász mélyén, gondosan összehajtva, hogy majd egyszer, talán, előkerüljön.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése