Van ez az új politikai műfaj, nevezzük nevén: sajtószabadság, de csak ha én mondom meg, mi az.
Ez már nem is vélemény, ez egy komplett világmagyarázó rendszer, valahol a gravitáció és a horoszkóp között félúton. Alaptételei a következők:
Ha rólam jót írnak → tényfeltárás.
Ha kérdeznek → gyanús.
Ha kritizálnak → összeesküvés.
Ha nagyon kritizálnak → bezárandó, felszámolandó, eltörlendő, lehetőleg tegnapra visszadátumozva.
Ez már nem sajtó, hanem egyfajta politikai Spotify: csak az a szám létezik, amit lejátszok. A többi? Hát az zaj. Vagy még rosszabb: ellenzaj.
A legszebb rész mégis az, amikor a tegnapi propaganda hirtelen átváltozik független médiává. Nem szerkesztőségi döntés kérdése, hanem egyfajta politikai keresztelő: „Én mostantól téged objektívnek nyilvánítalak.”
És kész. Meg is történt a csoda. Vízből bor, propagandából sajtószabadság.
Ez az a pont, ahol a valóság már csak statiszta. A lényeg nem az, hogy mi hangzik el, hanem hogy kinek a kottájából játsszák. Aki nem ugyanabban a hangnemben van, az nem hamis, hanem ellenség. Felszámolandó, felkoncolandó.
Képzeljünk el egy szerkesztőséget ebben a rendszerben. Nem főszerkesztő van, hanem iránytűkezelő, aki reggel bemegy, megnézi, merről fúj a politikai szél, és ennek megfelelően átállítja a „függetlenség” definícióját.
És ha valaki mégis megkérdezi: „Nem lenne egyszerűbb hagyni, hogy mindenki beszéljen, és majd az olvasó eldönti?”
A válasz már készen áll, gondosan becsomagolva, mint egy kampányígéret:
„Dehogynem. Teljes sajtószabadság van. Mindenki azt mondhat, amit akar, amíg ugyanazt mondja, mint én.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése