Van az a pont a történelemben, amikor a valóság feladja az ellenállást, és átadja a kulcsokat egy vándorcirkusznak. Most épp ott állunk a porondon, kezünkben pattogatott kukorica helyett egy marék kérdőjellel.
Mert lássuk be: hirtelen minden kisimult. A gödi akkumulátorgyár olyan ártatlanná vált, mint egy frissen mosott porcelánmacska, a korábban eltűnt milliárdok pedig visszafordultak, mint egy megsértődött galamb, hogy "bocs, csak félreértés volt".
A Barátság vezeték újra csordogál, mintha soha nem is lett volna több, mint egy rosszul sikerült hétfő reggel, és az uniós vizsgálóbizottság is előkerült valahonnan a politikai Bermuda-háromszögből, leporolva, mint egy rég elveszett távirányító.
És a színpad közepén ott áll a főattrakció. Nem mondom, hogy varázsló. Nem mondom, hogy szemfényvesztő. De ha legközelebb eltűnik egy probléma, és helyette megjelenik egy megnyugtató narratíva, már senki sem kapja fel a fejét. A közönség megszokta, hogy a cilinderből nem nyúl, hanem nyúlmagyarázat kerül elő.
Kérdés persze mindig akad, csak már halkabban teszik fel. Mert ha minden hír hirtelen jó hír, akkor valahol biztosan dolgozik egy túlpörgött valóságkozmetikus, aki alapozóval fedi a repedéseket, miközben a fal mögött tovább recseg a szerkezet.
A végén pedig ott maradunk mi, nézők, akik már nem is tapsolunk igazán. Inkább csak számoljuk, vajon hány mutatvány fér még bele, mielőtt valaki véletlenül felkapcsolja a villanyt?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése