Van az a pillanat a történelemben, amikor a választópolgár egy kicsit úgy érzi magát, mint aki lakásfelújításba kezdett, de a végén rájön, hogy nem festőt hívott, hanem egy lelkes, de erősen szarvasmarha-orientált brigádot.
"Ha az ökör bevonul a palotába…" – mondja a népi bölcsesség, és mi, itt a Kárpát-medence díszletében, ezt nem is elméletként, hanem gyakorlatként tanulmányozzuk. Mert nálunk a politika nem egyszerűen hatalomváltás, hanem hangulatváltás is. A csillárok alatt egyszer csak megjelenik a szalma illata, a vörös szőnyeg pedig gyanúsan kezd hasonlítani egy jól kitapodott karámra.
A kampányok idején minden jelölt királyi tartásban pózol. Beszédek, ígéretek, nemzetmentő víziók – mintha legalábbis a jövő Versailles-át rajzolnák fel PowerPointban. Aztán jön a választás napja, és a szavazófülke csendjében eldől, ki kap kulcsot a palotához.
És amikor az ajtó kinyílik, nos, ott kezdődik az igazi műfajváltás.
Nem történik csoda. Nem lesz hirtelen államférfi abból, aki tegnap még a politikai legelőn bóklászott. A palota nem nevel, nem oktat, nem civilizál. A palota csak visszhangoz. És ha a léptek nehézkesek, a gondolatok egyszerűek, a beszéd inkább bőgés, mint retorika, akkor a márvány is előbb-utóbb feladja, és elkezd alkalmazkodni.
A díszterem átalakul. A tanácskozásból terelés lesz. A stratégiai döntésekből "hát majd meglátjuk" típusú vállrándítás. A koronázási jelvények mellé pedig képzeletben odakerül a vödör meg a vasvilla is, mert valahogy kezelni kell a helyzetet.
És mi, nézők, állunk a kordonnál, és próbáljuk eldönteni, hogy ez most tragédia vagy kabaré? Mert egyszerre mindkettő. A palota áll, csak éppen már nem ugyanazt jelenti. A falak között nem az emelkedettség lakik, hanem az alkalmazkodás. Az a furcsa, magyaros kompromisszum, ahol nem az érkező idomul a helyhez, hanem a hely hajol meg az érkező előtt.
A választások után mindig van egy rövid, illatos reményidőszak. Olyasmi, mint amikor frissen szellőztetsz egy szobát. Aztán lassan visszaszivárog minden: a megszokás, a hangnem, a tempó. És egy nap arra ébredsz, hogy a palota udvarán már egészen otthonosan mozognak azok, akiknek eredetileg csak látogatóba kellett volna jönniük. Nem lesz belőlük király. Ez nem is kérdés.
De a palota, na, az mindig tanul. És túl gyakran tanul meg túl keveset kérdezni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése