Van az a pont, amikor a politika már nem is rendszer, hanem vallási élmény. Amikor nem programok versenyeznek, hanem legendák kelnek életre, és a hívek már nem kérdeznek, csak bólogatnak, mint műszerfalra ragasztott kutyafejek egy kátyús úton.
Peti ebben a műfajban nem egyszerű szereplő. Ő már inkább egy hordozható csodagyár. Az első héten például – minden különösebb felhajtás nélkül – kézrátétellel meggyógyította a Druzsba kőolajvezetéket. A rozsda lepergett, a geopolitika kisimult, és már csordogál is rajta a békés, immár teljesen barátságos orosz olaj, mintha egy wellness hétvégéről tért volna vissza.
És amikor az ember azt hinné, hogy itt megállunk, hirtelen megérkezik a következő csoda, és megnyílnak a pénzcsapok. A Norvég Alap úgy önti az áldást, mintha egy elfelejtett kincsesláda fedele pattant volna fel, fejenként tízezer jut mindenkinek. Nem pályázat, nem feltétel, csak úgy. Mint amikor a mesében a király egyszer csak kiosztja az aranyat, mert jó napja van és éppen kilábalt a durcás korszakából.
Közben nagyvonalúan kijelöli a világ tengelyét is: egy kis pragmatikus barátkozás itt, egy kis diktátor-simogatás ott. Orosz, török, kínai kapcsolatok – mint egy különleges teakeverék, ahol az ember nem tudja, hogy ellazulni fog, vagy felrobban. És a nemzetközi elismerés sem marad el, hiszen még Donald Trump is elismerően bólint, amitől a hazai rajongótábor, amelyik eddig utálta Trumpot, már félig transzban ünnepel, mintha legalábbis egy új csillag gyulladt volna ki az égen.
Otthon közben zajlik a finomhangolás. Az akkumulátorgyárak hirtelen környezetbarátabbak lettek, legalábbis papíron olyan tiszták, hogy lassan már palackozott levegőt is exportálhatnának. Göd és Debrecen lakói pedig csak állnak, mint egy kísérleti színház statisztái, és próbálják eldönteni, hogy most tapsolniuk kell, vagy köhögni, vagy esetleg egy köhintésért már rács, rács, bilincs jár az új, diktatúramentes Magyarországon.
A kulturális front sem marad érintetlen. A fél ország közszereplői sürgősen új repertoárt kapnak. Székely Himnusz kívülről, belülről, remixben, kánonban, mintha egy furcsa zenei reality indulna, ahol a kiesés feltétele nem a hamis hang, hanem a rossz politikai hangnem.
És ahogy a történet halad, egyre inkább úgy fest, hogy ez csak a bemelegítés volt. Mert ha már az olajvezeték gyógyul, a pénz esőként hull, a gyárak megtisztulnak, a világvezetők pedig baráti vállveregetéssel üdvözölnek, akkor mi jön még? A víz borrá változtatása már szinte adminisztratív lépésnek tűnik. Egy kormányrendelet, egy gyors aláírás, és kész is.
Csak egy kérdés marad a végére: amikor a csodák mindennapossá válnak, ki fog még emlékezni arra, hogy eredetileg problémák megoldására találták ki őket?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése