Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 880.

 

Pinokkió orrán a por: A konszenzusos politika száraz valósága

 

 
 
Egyelőre még tart a mozi. Alakul az új kormány, peregnek a nevek, a sajtótájékoztatók profi díszletei között zajlik a megszokott politikai koreográfia. De a nézőtéren ülve egyre többünkben hasít belénk a felismerés: ez nem csupán a szokásos ismétlés. 
 
A helyzet súlyosabb. A szereplők nem csak ugyanazok, de a közös, színfalak mögötti megállapodásuk értelmében konszenzuálisan, mindenféle kenőanyag nélkül, szárazon fogják telibe rakni az országot.
 
Az új kormányalakítás folyamata ma már nem a közszolgálatról szól, hanem a hatalom technikai átmentéséről. A választók pedig, akik a változás reményében figyelik a vásznat, lassan rájönnek, hogy a vetítőgép mögött ugyanaz a forgatókönyvíró ül.
 
A legfájdalmasabb ebben az egészben nem is az ellenségeskedés, hanem az a csendes, elvtelen békesség, amellyel a politikai elit kezeli a válságot. Amikor a konszenzus szóba kerül a politikában, az ritkán jelent nemzeti egyetértést, sokkal inkább jelenti azt a hallgatólagos megegyezést, hogy a közös fosztogatásból mindenki kiveszi a részét, és az ország hétköznapi valóságát, a polgárok megélhetését áldozzák fel a rendszer épségéért.
 
És ott áll a középpontban ő, a miniszterelnök. A botrányok, amelyek az évek során mint a tapétarétegek rakódtak egymásra, már nem is takarhatók el semmilyen pr-trükkel. A figura, aki a pulpituson állva morális iránytűt próbál mutatni, maga vált a hazugság élő szimbólumává.
 
Ahogy az ember figyeli a gesztusait, az izzadságszagú magyarázkodásokat, akarva-akaratlanul is a Pinokkió-hasonlat jut eszébe. De ez már nem a mesebeli falap, ami növöget, ha füllent. Ez egy sokkal modernebb, sötétebb látvány. Ott, a Pinokkió orrának hegyén rezeg a fehér por, ahogy a hazugságok súlya alatt megfeszülnek az izmok. A látvány egyszerre visszataszító és leleplező; a leplezetlen cinizmusé, amely azt üzeni, hogy tudjuk, hogy tudjátok, de ti úgysem tehettek semmit.
 
Miért érezzük ezt ennyire személyesnek? Mert ez a fajta kormányzás nem ismer irgalmat. Amikor a politikai döntések mögül hiányzik a társadalmi empátia, és marad a száraz adminisztratív könyörtelenség, akkor az ország nem kormányzást, hanem kivégzést kap.
 
A konszenzusos politizálás itt nem a megegyezést, hanem a felelősség szétterítését jelenti. Ha mindenki benne van a döntésben, akkor senki sem felelős a következményekért. Az országot így, közös megegyezéssel, érzelmek és morális fékek nélkül passzírozzák át a darálón, miközben a nézőtéren ülőknek csak annyi marad, hogy figyeljék a vásznon rezgő fehér port, és várják, mikor ér véget a film.
 
De a mozi lassan az utolsókat rúgja. A kérdés már nem az, hogy mit ígérnek a következő képkockák, hanem az, hogy meddig tűrjük el, hogy a saját kárára vetített filmet nézzük, miközben a főszereplő Pinokkió orrán az ország minden reménye egyszerre porlad szét.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...