Pinokkió orrán a por: A konszenzusos politika száraz valósága
Egyelőre még tart a mozi. Alakul az új kormány, peregnek a nevek, a sajtótájékoztatók profi díszletei között zajlik a megszokott politikai koreográfia. De a nézőtéren ülve egyre többünkben hasít belénk a felismerés: ez nem csupán a szokásos ismétlés.
A helyzet súlyosabb. A szereplők nem csak ugyanazok, de a közös, színfalak mögötti megállapodásuk értelmében konszenzuálisan, mindenféle kenőanyag nélkül, szárazon fogják telibe rakni az országot.
Az új kormányalakítás folyamata ma már nem a közszolgálatról szól, hanem a hatalom technikai átmentéséről. A választók pedig, akik a változás reményében figyelik a vásznat, lassan rájönnek, hogy a vetítőgép mögött ugyanaz a forgatókönyvíró ül.
A legfájdalmasabb ebben az egészben nem is az ellenségeskedés, hanem az a csendes, elvtelen békesség, amellyel a politikai elit kezeli a válságot. Amikor a konszenzus szóba kerül a politikában, az ritkán jelent nemzeti egyetértést, sokkal inkább jelenti azt a hallgatólagos megegyezést, hogy a közös fosztogatásból mindenki kiveszi a részét, és az ország hétköznapi valóságát, a polgárok megélhetését áldozzák fel a rendszer épségéért.
És ott áll a középpontban ő, a miniszterelnök. A botrányok, amelyek az évek során mint a tapétarétegek rakódtak egymásra, már nem is takarhatók el semmilyen pr-trükkel. A figura, aki a pulpituson állva morális iránytűt próbál mutatni, maga vált a hazugság élő szimbólumává.
Ahogy az ember figyeli a gesztusait, az izzadságszagú magyarázkodásokat, akarva-akaratlanul is a Pinokkió-hasonlat jut eszébe. De ez már nem a mesebeli falap, ami növöget, ha füllent. Ez egy sokkal modernebb, sötétebb látvány. Ott, a Pinokkió orrának hegyén rezeg a fehér por, ahogy a hazugságok súlya alatt megfeszülnek az izmok. A látvány egyszerre visszataszító és leleplező; a leplezetlen cinizmusé, amely azt üzeni, hogy tudjuk, hogy tudjátok, de ti úgysem tehettek semmit.
Miért érezzük ezt ennyire személyesnek? Mert ez a fajta kormányzás nem ismer irgalmat. Amikor a politikai döntések mögül hiányzik a társadalmi empátia, és marad a száraz adminisztratív könyörtelenség, akkor az ország nem kormányzást, hanem kivégzést kap.
A konszenzusos politizálás itt nem a megegyezést, hanem a felelősség szétterítését jelenti. Ha mindenki benne van a döntésben, akkor senki sem felelős a következményekért. Az országot így, közös megegyezéssel, érzelmek és morális fékek nélkül passzírozzák át a darálón, miközben a nézőtéren ülőknek csak annyi marad, hogy figyeljék a vásznon rezgő fehér port, és várják, mikor ér véget a film.
De a mozi lassan az utolsókat rúgja. A kérdés már nem az, hogy mit ígérnek a következő képkockák, hanem az, hogy meddig tűrjük el, hogy a saját kárára vetített filmet nézzük, miközben a főszereplő Pinokkió orrán az ország minden reménye egyszerre porlad szét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése