Van abban valami megnyugtató, amikor a jövő vezetője nem aprózza el a dolgokat, és már azelőtt kultikus jelenséggé válik, hogy egyetlen rendeletet aláírt volna.
Mert valljuk be: mi más is lehetne egy ország irányításának első komoly lépése, mint egy olaszországi kiruccanás, ahol az ember – teljesen véletlenül – pont belebotlik a saját magáról szóló… hát… dokumentumfilmbe. Ami nyilván szakmailag indokolt, hiszen ki is érthetné jobban a történetet, mint a főszereplő?
Ez a fajta önismereti túra már-már művészeti performansz. Egy politikus, aki nemcsak a nemzetet, de saját mitológiáját is építi, gondosan, jelenetről jelenetre. Mint egy rendező, aki nem bízza a véletlenre a castingot, és végül magát választja főszereplőnek. Mert hát ki más lenne alkalmasabb rá?
Az egészben az a szép, hogy nincs benne semmi szégyenlősség. Nincs szerénykedés, nincs "jaj, ez most kínos". Csak egy határozott, olaszos lendület: ha már történik valami, az történjen nagyban. Egy kis Róma, egy kis reflektorfény, egy kis önimádat – és máris kész a politikai Dolce Vita. És ne feledkezzünk meg a teljesen véletlen(ül) beállított sztárfotókról és a fotós stábról sem. Mert az kell.
A választó pedig ott ül a nézőtéren, popcornnal a kezében, és próbálja eldönteni, hogy amit lát, az politikai bejelentés, művészfilm vagy egy különösen hosszú trailer a következő négy évhez. Spoiler: valószínűleg mindhárom egyszerre.
És miközben a főhős épp Itáliában szemléli saját legendáját, mi itt csendben gyakoroljuk a tapsot. Mert ha ilyen erős az első jelenet, akkor a folytatás, nos, az vagy Oscar-díjas lesz, vagy egy végtelenített szappanopera.
Egy biztos: unatkozni nem fogunk az elkövetkező négy évben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése