Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 877.

 

Van abban valami megnyugtató, amikor a jövő vezetője nem aprózza el a dolgokat, és már azelőtt kultikus jelenséggé válik, hogy egyetlen rendeletet aláírt volna. 
 
 

 
Mert valljuk be: mi más is lehetne egy ország irányításának első komoly lépése, mint egy olaszországi kiruccanás, ahol az ember – teljesen véletlenül – pont belebotlik a saját magáról szóló… hát… dokumentumfilmbe. Ami nyilván szakmailag indokolt, hiszen ki is érthetné jobban a történetet, mint a főszereplő?
 
Ez a fajta önismereti túra már-már művészeti performansz. Egy politikus, aki nemcsak a nemzetet, de saját mitológiáját is építi, gondosan, jelenetről jelenetre. Mint egy rendező, aki nem bízza a véletlenre a castingot, és végül magát választja főszereplőnek. Mert hát ki más lenne alkalmasabb rá?
 
Az egészben az a szép, hogy nincs benne semmi szégyenlősség. Nincs szerénykedés, nincs "jaj, ez most kínos". Csak egy határozott, olaszos lendület: ha már történik valami, az történjen nagyban. Egy kis Róma, egy kis reflektorfény, egy kis önimádat – és máris kész a politikai Dolce Vita. És ne feledkezzünk meg a teljesen véletlen(ül) beállított sztárfotókról és a fotós stábról sem. Mert az kell.
 
A választó pedig ott ül a nézőtéren, popcornnal a kezében, és próbálja eldönteni, hogy amit lát, az politikai bejelentés, művészfilm vagy egy különösen hosszú trailer a következő négy évhez. Spoiler: valószínűleg mindhárom egyszerre.
 
És miközben a főhős épp Itáliában szemléli saját legendáját, mi itt csendben gyakoroljuk a tapsot. Mert ha ilyen erős az első jelenet, akkor a folytatás, nos, az vagy Oscar-díjas lesz, vagy egy végtelenített szappanopera.
 
Egy biztos: unatkozni nem fogunk az elkövetkező négy évben.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...