Agymenés 848.

Vasárnapi előjáték – avagy a demokrácia idegrendszeri bemelegítése

 

 

 

Szombat este az ország egyetlen nagy idegszállá alakult. A levegőben vibrált valami különös, mintha minden lakásban egyszerre főne a politikai gulyás, sok hozzávalóval, gyengécske recepttel, de legalább mindenki biztos benne, hogy az övé az autentikus. A hűtőben bekészítve két pia-csomag, az egyiken "ünnepelünk", a másikon "gyászolunk" felirat.

 

A kampány utolsó óráiban a plakátok már nem is kampányolnak, inkább néznek. Hosszan, kitartóan bámulnak, mint a vizsga előtt a tanár, aki pontosan tudja, hogy te sem tanultál, ő sem kérdez majd könnyűt, de azért még van benne némi remény, hogy mindketten túlélitek.

 

A választópolgár ilyenkor furcsa lény. Fél lábbal még a hétköznapban áll, a másikkal már a történelemkönyv lábjegyzetében toporog. Gondolatai cikáznak:

„Ez most tényleg sorsfordító, de ha esik, viszek esernyőt, mert a múltkor is megáztam.” Mert az ego a legfontosabb. Hogy ő mit akar, hogy neki mi a jó.

És miközben a csendes többség készül a maga nyugodt, logisztikai jellegű demokrácia-gyakorlására, egy másik dimenzióban már javában zajlik az előjáték: az ellenzéki eredményváró est főpróbája.

 

Ott ugyanis az idő nem lineáris. Ott az eredmények már jóval a szavazás előtt megszületnek, majd újra és újra átalakulnak, attól függően, hogy éppen melyik grafikon villan fel egy telefon kijelzőjén, és éppen kit bíztak meg valami kegyes hazugsággal.

 

Az ellenzéki eredményvárás nem esemény, hanem műfaj, saját dramaturgiával, jelmezekkel és egy különösen érzékeny idegrendszerrel.

 

Az első felvonás a bizakodásé. „Most más lesz.”

Ez a mondat olyan gyakran hangzik el, hogy már szinte hagyományőrző elem, mint a húsvéti sonka, csak több benne a remény és kevesebb a realitás.

A második felvonás a gyanú.

 

Valahol, valaki már látott egy számot. Nem biztos, hogy hivatalos, nem biztos, hogy értelmezhető, de határozottan létezik. És mindez furcsa.

Ez az a pillanat, amikor a statisztika átadja a helyét az érzésnek, és az érzés határozottan nem elégedett.

 

A harmadik felvonás a hisztérikus kvantumállapot.

Egyszerre történik minden: „Megnyerjük!”„Elcsalják!”„Ez így nem lehet!”„Mondtam én!”

 

A valóság és az elvárás közötti rés ilyenkor olyan gyorsan tágul, hogy még a gravitáció is csak kapkod utána. Az élő közvetítésekben a mikrofonok remegnek, a mondatok félúton új irányt vesznek, és minden megszólalásban ott bujkál a kérdés: „Ez most tényleg az, amit látok?”

 

A negyedik felvonás már a magyarázatgyártás. Ez már a kreatív ipar csúcsa.

Itt születnek meg azok a narratívák, amelyek egyszerre próbálják megőrizni az önképet és újraértelmezni a valóságot. Mint amikor valaki elront egy süteményt, de végül azt mondja, hogy ez amúgy nem is sütemény, hanem egy konceptuális desszert.

 

És közben a választó másnap reggel felkel, megissza a kávéját, és legfeljebb annyit mond:„Hát, ez lett.”

 

A demokrácia ilyen. Nem mindig elegáns, nem mindig kiszámítható, de mindig produkál valamit, amiről másnap mindenki beszél.

 

Ma este tehát nem csak eredmények lesznek, hanem érzelmek, magyarázatok, újratervezések, és egy ország, amely egy estére közös idegrendszerré válik.

És valahol, egy sarokban, csendben ül majd a tény, várva, hogy valaki végre meghallgassa. De senki nem fogja. Mert az ego, az "én másként akartam" mindig erősebb.