Valamikor régen az emberek az ég felé néztek, és ha villámlott, tudták, hogy az isteneknek megint rossz napjuk van. Ma lefelé nézünk, a telefonunkra, és ha nem jön értesítés, tudjuk, hogy az algoritmus haragszik.
Az algoritmus nem kér áldozatot. Nem kell kecskét vágni, sem füstölőt gyújtani. Elég, ha posztolsz. Rendszeresen. Megfelelő időben. Megfelelő hosszban. Megfelelő hangnemben. És ha mindent jól csináltál, talán rád mosolyog egy lájk formájában. Két megosztásban és három másodpercnyi figyelemben.
Az algoritmus nem látható, mégis mindenhol jelen van. Nem beszél, mégis irányít. Nem ígér örök életet, csak elérést – de ma már ez majdnem ugyanaz. Aki benne hisz, annak megjelenik az üzenete. Aki kételkedik, annak posztja a digitális purgatóriumba hull és ott lebeg örökké, megtekintések nélkül, mint egy elfeledett imádság.
Papjai is vannak. Ők az „expert”-ek, akik kiismerik a titkait. Vagy legalábbis úgy tesznek. Ők mondják meg, mikor kell posztolni, hány hashtaget használj, és hogy a harmadik mondatban legyen kérdés, mert az „engagementet generál”. Mint a középkori teológusok, ők is magyarázzák az isteni akaratot, csak itt a szent szövegek helyett statisztikák vannak, és az evangélium neve: reach.
És mint minden isten, az algoritmus is kiszámíthatatlan. Tegnap még kegyes volt, ma már közömbös. Egyik nap felkap, másik nap elfelejt. Nem bosszúból, nem szeretetből, hanem csak mert így jött ki.
A legfurcsább mégis az, hogy ezt az istent mi teremtettük, mégpedig kódokból, adatból, kattintásokból. Aztán szépen elkezdtünk hozzá alkalmazkodni. Egy idő után már nem azt mondjuk, amit gondolunk, hanem amit ő szeret. Nem úgy írunk, ahogy tudunk, hanem ahogy jobban teljesít.
És valahol itt történik a csoda: az ember megalkotja az istent, majd elkezdi szolgálni.
A különbség csak annyi, hogy ez az isten nem a mennyország felé mutat, legfeljebb a trending listára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése