Van egy különös pedagógiai kísérlet, amely nem tanteremben zajlott, hanem a nyilvánosság színpadán, és amelynek tananyaga nem volt más, mint a "felszólítás mint életforma". Magyar Péter a kampány idején még nem rendelkezett hatalommal, de annál bőségesebb készlete volt imperatívuszokból, amelyekkel nap mint nap megkínálta a világot, mintha az ország egy végtelen ügyintézési sor lenne, ahol ő osztja a sorszámot és a feladatokat egyszerre.
Nem egyszerűen véleményt formált, hanem kijelölt, irányt adott, rendreutasított, miközben a szerepe formálisan inkább hasonlított egy hangos kommentátorra, mint döntéshozóra. Ám ez a disszonancia valójában nem zavart senkit, mert a stílus önmagában is politikai termékké vált.
A közönség pedig figyelt, sőt tanult, mégpedig nem a tartalmat, hanem a gesztust. Nem az érvelést, hanem a tónust, azt a sajátos morális emelvényt, ahonnan lefelé lehet beszélni mindenkivel, aki épp kéznél van.
Ez a tanulási folyamat nem volt látványos, inkább csendesen ülepedett, mint egy finom por, amely egyszer csak minden felületet bevon, majd észrevétlenül átalakítja a viselkedést. Mire a kampány véget ért, és a szerepek hivatalosan is megváltoztak, a közönség már nem egyszerű néző volt, hanem egyfajta tükröző felület, amely pontosan visszaadta mindazt, amit korábban látott.
Amikor a hatalom végül kézbe került, a helyzet hirtelen nyert egy ironikus csavart, mert a korábbi felszólítások visszhangként kezdtek visszatérni, csak éppen már nem kifelé irányultak, hanem befelé, a frissen kinevezett döntéshozó felé. Az addig megszokott hangnem nem tűnt el, csupán irányt váltott, így a közönség ugyanazzal a magabiztos természetességgel kezdte el felszólítani azt, aki korábban őket tanította erre, mintha egy gondosan felépített koreográfia lépett volna új fázisba, ahol a szereplők helyet cserélnek, de a mozdulatok változatlanok maradnak.
Ebben a helyzetben a morális mélység kérdése is sajátos megvilágításba kerül, mert amit korábban sokan erkölcsi tartásként érzékeltek, az most inkább egy sekély vízfelülethez hasonlít, amely első ránézésre tükröz és csillog, ám valójában alig fed el bármit. Így aki túl nagy lendülettel érkezik, az nem elmerül benne, hanem egyszerűen beleütközik.
A történet így válik teljessé, mert nem egy politikai ív rajzolódik ki, hanem egy viselkedési minta, amely saját magát termeli újra, és amelyben a tanító és a tanítvány végül ugyanabban a mondatszerkezetben találja magát, csak éppen a megszólított személy változik.
A végén már nem is az a kérdés, hogy ki kinek mit mond, hanem az, hogy maradt-e még egyáltalán más nyelvtani mód az országban, vagy minden mondat szükségszerűen felszólításként születik meg. Mert ha igen, akkor ez már nem vita, nem kormányzás és nem is közélet, hanem egy végtelen, önmagát ismétlő mondat, amelyben mindenki egyszerre beszél és egyszerre van megszólítva.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése