A Balaton partján végre megállt az idő, vagy legalábbis a józan ész, hiszen eljött a nagy nemzeti megnyugvás pillanata.
Azok a kultúrprolik, akik eddig a horvát tengerparton, két méregdrága koktél és egy adriai naplemente között vérben forgó szemmel posztolták a magyar lángos árát mint a végítélet előszelét, most hirtelen kollektív amnéziába estek.
Mert hát változnak az idők, és változik a narratíva is. Mióta a Tisza Kormány és az Országgyűlés frissen kinevezett, balatoni szállodás káder elnöke kézbe vette az üdülési morált, a drágaság fogalma is átlényegült.
A szektás hűség ugyanis csodákra képes, és a politikai messiástudat olyan különleges fénytörést ad a valóságnak, amelyben a háromezer forintos sajtos-tejfölös már nem inflációs sokk, hanem a nemzeti jólét és a minőségi pihenés büszke jelképe.
Ami eddig rablás volt, az mostanra méltányos hozzájárulás a közös sikerhez, hiszen ha a vezérkar azt mondja, hogy a magyar tenger a szabadság és az olcsóság szigete, akkor a hívőnek a legzsírosabb árcédula is kedvezményes kuponnak tűnik.
Ebben az új világrendben a kritikus hangok elcsendesednek, a horvátországi számlák emléke elhalványul, és marad az áhítatos rágás, miközben a nép boldogan fizeti ki a luxust is, csak azért, mert végre a megfelelő kezekbe vándorol a haszon.
A lángos tehát végre tényleg nem drága, csak hit kérdése az egész, és mint tudjuk, a hit hegyeket mozgat meg, vagy legalábbis elhiteti a választóval, hogy a rántott tészta és a politikai imádat tökéletes elegye minden pénzt megér.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése