Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 918.

 

A Badacsony-összeesküvés, avagy a porcicák diadala

 

 
 
Történelmi bűnök sora nyomja a nemzet vállát, de egyik sem mérhető ahhoz a metafizikai katasztrófához, amit a MANöken karmelitás bejárása után végre a saját szememmel láttam. Be kell vallanom, hogy a gyogyósoknak mindenben igazuk volt. Amíg mi racionális érvekkel és GDP-adatokkal dobálóztunk, ők már régen tudták, hogy a magyar ugar sorsa nem a parlamentben, hanem a csomagolópapír alatt dől el.
 
Egry József Badacsony című képe, mely most épp (még) a Karmelita egyik falán lóg, nem csupán egy tájkép. Ez a nemzet energetikai pajzsa. A gyogyósok (akiket ezentúl nevezzünk inkább Látóknak) megmondták, hogy ha ezt a képet a Nemzeti Galériában hagyják becsomagolva, vastag porréteg alatt, a magyar történelem egy alternatív, békés idősíkba csúszott volna át.
 
Képzeljük el! Ha a Badacsony párás fényei helyett csak a 0.5 mikronos múzeumi por és a buborékfólia szűrt szürkesége sugárzott volna ki a falak közül, ma a forint erősebb lenne a gyémántnál, sőt, a Balaton vize nemcsak iható lenne hirtelen, de rögtön rozévá változna a csapban.
 
Az urizálás, mint fogalom, csak a történelemkönyvek lábjegyzetében szerepelne a "渡 (watari) – vándorlás" mellett.
 
De nem. Ki kellett kölcsönözni. Ki kellett csomagolni. Hagyni kellett, hogy a fények áramoljanak, és ezzel együtt elszabaduljon a mérhetetlen urizálás. Mert mi az urizálás, ha nem az, hogy látni akarjuk a Badacsonyt, amikor annak kussolnia kellene egy sötét raktárban?
 
"Egy ország sorsa azon múlik, hogy mennyi port hagyunk a remekműveken. A tiszta kép: tiszta rablás." – tartja a népi (vagy legalábbis a Karmelita) bölcsesség.
 
A MANöken karmelitás lépcsőkoptatása láttán rájöttem, hogy az ország nem bírta el ezt a vizuális luxust. Azt a párás, badacsonyi fényt nem lett volna szabad szabadjára engedni egy ilyen törékeny gazdaságban. Ha Egry képe ott marad a raktár mélyén, ma minden más lenne. Nem lenne infláció, csak esztétikai pangás, ami - valljuk be - sokkal barátságosabb.
 
Tanuljunk a hibából: a jövőben minden nemzeti kincset azonnal vonjunk be szürke ragasztószalaggal. Mert amíg a kép porosodik, a nemzet virágzik. Vagy fordítva. A gyogyósok tudják. Én meg már csak bólogatok.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...