Részlet az „Elveszett Logikák Enciklopédiája: A 21. századi rituális üvöltözés” című kötetből (Kiadta: Új-Budapest Akadémia, 2126)
A 2026-os esztendő fennmaradt archív felvételei a modern kori szociálantropológia legrejtélyesebb forrásai közé tartoznak. A történészek sokáig azt hitték, hogy a "Parlamenti Ülés" elnevezésű események valamilyen döntéshozatali mechanizmust takartak, ám a modern adatbányászat egyértelműen cáfolja ezt.
A 2026-os politikai elit nem kormányzott, hanem egy komplex, koreografált rituálét mutatott be, amelynek célja a résztvevők adrenalin-szintjének fenntartása és a választói közösség teljes összezavarása volt.
A rituálé legfőbb eleme a szónoki csörte volt. A folyamat során az egyik fél egy előre megírt, indulatokkal telített szöveget olvasott fel, miközben a másik fél oldalán ülők ütemesen, már-már metronómikus pontossággal csapkodták az asztalt, vagy nevetést imitáltak. A kutatások szerint ez nem valódi szórakozás volt, hanem a csoportos koherencia fenntartásának eszköze. Ha valaki nem tapsolt elég hangosan, a belső protokollok szerint súlyos társadalmi szankciókkal kellett szembenéznie.
Különösen bizarr a válaszadás protokollja. A szónoklat után egy kijelölt személy (az úgynevezett miniszter) felállt, és egy teljesen másik témáról kezdett beszélni, mint amit a kérdező felvetett. Ezt a jelenséget ma a "kognitív elhárítás ősi formájaként" ismerjük, ahol a cél nem a probléma megoldása volt, hanem az időkitöltés, amíg a mikrofonok be voltak kapcsolva.
A 2026-os parlamenti jegyzőkönyvekben gyakran előforduló "méltatlan" és "hazaáruló" jelzők nem konkrét vádat, hanem a rituálé kötelező formai elemeit jelentették, hasonlóan a középkori misék latin nyelvű kántálásához, amit a hívek szintén nem értettek, de érezték, hogy komoly jelentősége van.
A legmegdöbbentőbb azonban az a tény, hogy a "döntések" – az úgynevezett törvényjavaslatok – a rituálé zajától teljesen függetlenül, más helyszíneken születtek. A parlamenti ülésterem csupán egyfajta "színházi tér" volt, ahol a színészek eljátszották a konfliktust, miközben a közönség – a nép – a képernyőn keresztül figyelte, ahogy a drámai maszkot viselő képviselők elmondják a napi kötelező szövegeiket.
Hogy miért folytatták ezt a teljesen értelmetlen folyamatot évről évre? A 2126-os konszenzus szerint a 2026-os ember annyira félt a csendtől és a valóságtól, hogy szüksége volt erre a zajos, ismétlődő, rituális biztonságra, még akkor is, ha tudták: a parlamenti pulpitus mögül nem a jövőjük, hanem csupán az aznapi színházi szezon végkimenetele dőlt el.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése