A kupola alatti folyosókon újfajta feszültség vibrál, ami már nem a törvényalkotás súlyáról, hanem a digitális pénztárcák várakozásteljes csendjéről szól.
A tiszás képviselők, akik a gyorstalpaló kurzusokon sajátították el a "politikai gombnyomástan" és az "érzelmes távolba nézés" alapjait, most úgy ülnek a bársonyszékekben, mintha egy interaktív bankautomata előtt várakoznának.
Minden egyes szavazásnál, amikor a mutatóujjuk méltóságteljes ívben ereszkedik a színes gombra, egy pillanatra megáll a levegő, hiszen a tanfolyamon azt ígérték, hogy a mozdulat végén nemcsak egy digitális jel, hanem a legendás 800 ezer forint is elindul valahol a brüsszeli felhőkből a magyar számlák felé.
A büfében két kávé között halkan megy a tanakodás, hogy vajon a gombnyomás ereje vagy a kattintás ritmusa befolyásolja-e az utalás sebességét, mert valahogy a telefonos értesítés csak nem akar megérkezni.
Egyikük, aki a "Hogyan legyünk népvezérek három hét alatt" modulból doktorált, gyanakodva méregeti az ülésterem technikáját, azon tűnődve, hogy a rendszert talán még nem frissítették az újvonalas elvárásokhoz. Úgy vélik, ha elég látványosan és modernül néznek ki a közvetítésben, azzal egyfajta spirituális hidat képeznek a kincstár és a lakosság között, amin a forintok végül csak átszivárognak.
Ahogy telnek az órák a Parlament falai között, a kezdeti lendületet felváltja a profi várakozás művészete.
A tiszás honatyák rájönnek, hogy a gombnyomás valójában olyan, mint a modern művészet, ahol nem a végeredmény számít, hanem az üzenet, amit a mozdulattal közvetítenek a választóiknak.
Még ha a bankszámlán egyelőre csak a képviselői tiszteletdíj árválkodik is, a tudat, hogy ők már mindent megnyomtak, amit csak lehetett, megnyugtatólag hat. Végül is, ha a pénz nem érkezik meg, az csak azt jelenti, hogy még egy-két tanfolyamra szükség lesz a "haladó szintű forinthazatérés" témakörében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése