A Telex-kommentek gladiátora: A Belpesti Globálpolgár, avagy a kávéházi forradalmár anatómiája
A belvárosi flaszter és a panelrengeteg határvidékén tenyészik egy különös emberfajta, akit a sors tévedésből pont a Kárpát-medencébe sodort. Ő a felvilágosult entellektüel, aki szentül hiszi, hogy Jean-Paul Sartre szellemi örököse, ám a politikai univerzuma valójában megáll a kedvenc politikai influenszere legutóbbi videós monológjánál.
Életében egyetlen szöget sem vert be a falba - elvégre arra ott a szakmunka -, de bármelyik kedd délután, egy zabtejes latte mellett képes egy szalvétára felskiccelni az ország teljes közigazgatási és oktatási reformját. A vidék számára egy misztikus, sötét zóna, ahol szerintük az emberek még mindig fáklyákkal járnak, a nemzeti hagyományokat pedig egyfajta gyanús, törzsi rituálénak tekintik, amit sürgősen le kellene cserélni egy brüsszeli direktívára.
A főváros bizonyos, kézműves sörök illatában úszó negyedeiben valóságos rezervátumot hoztak létre. A romkocsmák homályában, ahol a dizájnerbútorok között vitatják meg a világ sorsát, úgy skandálják az európai értékeket, mintha magát a kontinens történelmét is ők találták volna fel.
A családmodell? Szerintük egy elavult, 19. századi konstrukció. A kereszténység? Középkori babona. A legújabb tengerentúli ideológiai hóbort? Szentírás, amit azonnal importálni kell, különben jön a kulturális elszigetelődés.
"Az igazi tragédiájuk a morális piedesztál. Úgy néznek le mindenki mást a buborékukból, mintha ők lennének a felvilágosodás utolsó bástyái. Pedig a családfájuk gyökerei ugyanoda vezetnek, csak nekik sikerült abszolválniuk egy bölcsészdiplomát, és immár folyékonyan, angol szakkifejezésekkel tűzdelve képesek depresszióba esni a hazai állapotok miatt."
A legszórakoztatóbb paródia mégis az a vegytiszta egzisztenciális szorongás, amit a diktatúra miatt éreznek. Elképesztő lelkierőről tanúskodik, ahogy a legújabb okostelefonjukon, a korlátlan mobilnet és a streaming-előfizetések kényelméből vizionálnak elnyomást. Keményen harcolnak, hiszen megírnak egy dühös posztot a kanapéról. Elmennek egy fesztiválhangulatú tüntetésre szelfizni, sőt, készítenek egy podcast-epizódot az elnémításukról.
Ha egy pillanatra is szembe kellene nézniük egy valódi, történelmi önkénnyel, valószínűleg azonnal pánikrohamot kapnának a gluténmentes pékség előtt.
Számukra a határvonalon túl kezdődik a földi Kánaán. Bécs, Amszterdam és Berlin az ő képzeletükben a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol a mókusok is szelektíven gyűjtik a hulladékot. Ha valaki megemlíti nekik, hogy a nyugati metropoliszok bizonyos negyedeiben este már nem a multikulturális idill, hanem a közbiztonság hiánya az úr, azonnal jön a süketelés és a tények elegáns relativizálása.
Végső soron ez a típus egy fotelforradalmár. A harca kimerül a profilkép-keretek váltogatásában és az online petíciók lájkolásában. Amikor valódi felelősségvállalásra vagy áldozatra lenne szükség, hirtelen elpárolog a lendület.
Míg másoknak ez a föld a folytonosságot, a múltat és a jövő iránti kötelezettséget jelenti, nekik csupán egy dizájn-hiba a térképen. Egy feleslegesen bonyolult, történelmi zárójel, amit a legszívesebben feloldanának egy globális, arc nélküli, plázakompatibilis fogyasztói zónában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése