Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 942.

 

A Telex-kommentek gladiátora: A Belpesti Globálpolgár, avagy a kávéházi forradalmár anatómiája

 

 
 
 A belvárosi flaszter és a panelrengeteg határvidékén tenyészik egy különös emberfajta, akit a sors tévedésből pont a Kárpát-medencébe sodort. Ő a felvilágosult entellektüel, aki szentül hiszi, hogy Jean-Paul Sartre szellemi örököse, ám a politikai univerzuma valójában megáll a kedvenc politikai influenszere legutóbbi videós monológjánál.
 
Életében egyetlen szöget sem vert be a falba - elvégre arra ott a szakmunka -, de bármelyik kedd délután, egy zabtejes latte mellett képes egy szalvétára felskiccelni az ország teljes közigazgatási és oktatási reformját. A vidék számára egy misztikus, sötét zóna, ahol szerintük az emberek még mindig fáklyákkal járnak, a nemzeti hagyományokat pedig egyfajta gyanús, törzsi rituálénak tekintik, amit sürgősen le kellene cserélni egy brüsszeli direktívára.
 
A főváros bizonyos, kézműves sörök illatában úszó negyedeiben valóságos rezervátumot hoztak létre. A romkocsmák homályában, ahol a dizájnerbútorok között vitatják meg a világ sorsát, úgy skandálják az európai értékeket, mintha magát a kontinens történelmét is ők találták volna fel.
 
A családmodell? Szerintük egy elavult, 19. századi konstrukció. A kereszténység? Középkori babona. A legújabb tengerentúli ideológiai hóbort? Szentírás, amit azonnal importálni kell, különben jön a kulturális elszigetelődés.
 
"Az igazi tragédiájuk a morális piedesztál. Úgy néznek le mindenki mást a buborékukból, mintha ők lennének a felvilágosodás utolsó bástyái. Pedig a családfájuk gyökerei ugyanoda vezetnek, csak nekik sikerült abszolválniuk egy bölcsészdiplomát, és immár folyékonyan, angol szakkifejezésekkel tűzdelve képesek depresszióba esni a hazai állapotok miatt."
 
A legszórakoztatóbb paródia mégis az a vegytiszta egzisztenciális szorongás, amit a diktatúra miatt éreznek. Elképesztő lelkierőről tanúskodik, ahogy a legújabb okostelefonjukon, a korlátlan mobilnet és a streaming-előfizetések kényelméből vizionálnak elnyomást. Keményen harcolnak, hiszen megírnak egy dühös posztot a kanapéról. Elmennek egy fesztiválhangulatú tüntetésre szelfizni, sőt, készítenek egy podcast-epizódot az elnémításukról.
 
Ha egy pillanatra is szembe kellene nézniük egy valódi, történelmi önkénnyel, valószínűleg azonnal pánikrohamot kapnának a gluténmentes pékség előtt.
 
Számukra a határvonalon túl kezdődik a földi Kánaán. Bécs, Amszterdam és Berlin az ő képzeletükben a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol a mókusok is szelektíven gyűjtik a hulladékot. Ha valaki megemlíti nekik, hogy a nyugati metropoliszok bizonyos negyedeiben este már nem a multikulturális idill, hanem a közbiztonság hiánya az úr, azonnal jön a süketelés és a tények elegáns relativizálása.
 
Végső soron ez a típus egy fotelforradalmár. A harca kimerül a profilkép-keretek váltogatásában és az online petíciók lájkolásában. Amikor valódi felelősségvállalásra vagy áldozatra lenne szükség, hirtelen elpárolog a lendület.
 
Míg másoknak ez a föld a folytonosságot, a múltat és a jövő iránti kötelezettséget jelenti, nekik csupán egy dizájn-hiba a térképen. Egy feleslegesen bonyolult, történelmi zárójel, amit a legszívesebben feloldanának egy globális, arc nélküli, plázakompatibilis fogyasztói zónában.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...