Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 920.

 

A Morális Keringő, avagy a végkielégítetlen vágyak

 

 
 
A helyszín a Feszty-körkép, a magyar megmaradás és a nagy ívű gesztusok monumentális háttere. Magyar Péter - aki a jelek szerint már a miniszterelnöki tollat is a zakózsebében hordja, csak a biztonság kedvéért - áll a panoráma előtt, és éppen a jövőbe lát. Vagy legalábbis a mások bankszámlájára.
 
 
A koreográfia egyszerű és nagyszerű:
* A Kellék: Egy formás lemondó nyilatkozat, amit minden leköszönő kormánytagnak postáznak (vélhetően tértivevénnyel, hogy legyen mit lobogtatni a következő streamen).
* Az Üzenet: "Srácok, a törvény az egy dolog, de az én tollam meg a másik."
* A Csattanó: Akár aláírják, akár nem, a végkielégítés marad a kasszában. Mert ha Péter nem kanyarítja oda az ellenjegyzést, akkor a pénznek annyi. Olyan ez, mint a népmesében: hoztam is ajándékot, meg nem is; jár is a pénz, meg nem is.
 
Míg a leköszönő minisztereknek a "zéró forint" diétát írja elő, addig a háttérben halkan duruzsol az európai parlamenti bankautomata. Ez az a különleges szerkezet, amely állítólag akkor is kiadja a havi betevőt, ha az ember éppen nem Strasbourgban koptatja a padsort, hanem itthon vívja a virtuális és valós szabadságharcát. Hiszen a munka nemesít, de a képviselői fizetés akkor is jár, ha a nemesítés távolról történik, vagy akár nem is történik.
 
A helyzet tehát a következő: másoknak a törvény szerint járó pénz felvétele erkölcsi fertő és nemzetárulás. Önmagának a Brüsszelből érkező utalás puszta technikai részlet, a nép szolgálatának mellékterméke.
 
Várjuk a következő sajtótájékoztatót, ahol Magyar Péter talán már a Honfoglalás festménye előtt állva jelenti be, hogy Árpád vezérnek sem járt volna letelepedési támogatás, ha ő lett volna az ellenjegyző. 
De addig is, mindenki nyugodjon meg: a pénz jó helyen van – vagy ott marad, vagy megérkezik, attól függően, ki tartja a tollat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...