A Tiszás Szeretetországban minden nagyon szépen hangzik. Olyan, mint egy frissen festett kirakat, ami messziről csillog, közelről pedig már látszik, hogy a festék még ragad, és néha ujjlenyomatok maradnak rajta.
A tér közepén ott ül Cézár MP, gondosan komponált nyugalomban, mintha egy PR-ügynökség faragta volna márványból. Körülötte a hívek nem kiabálnak, hanem érzelmileg nyomatékosítanak. Nem dühösek, csak határozottak. Nem támadnak, csak nagyon egyetértenek.
A Szeretetország hivatalos nyelve különös dialektus. Az indulat át van keresztelve szenvedéllyé, a kirekesztés közösségépítéssé, a "mindenkit a villanyoszlopra" pedig… Nos, az már inkább csak egy rosszul sikerült metafora egy túl forró kommentmezőben.
Mert itt minden komment egy kis Colosseum. Nem kardok csattannak, hanem profilképek. Nem vér folyik, hanem caps lock. És a közönség? Ők tapsolnak, lájkolnak, dühöngő emojikat dobálnak, mint apró digitális paradicsomokat.
A tribünről Cézár MP letekint, és talán nem is hallja a zajt. Vagy ha hallja, úgy értelmezi, mint támogatást. A tömeg zúgása ugyanis könnyen félreérthető: lehet lelkesedés, de lehet visszhang is.
A legszebb az egészben, hogy mindenki a szeretetről beszél. Csak közben valahogy mindig valaki ellen.
És a végén, amikor elcsendesedik a kommentfolyam, marad egy furcsa kérdés a levegőben, mint egy elfelejtett hashtag: vajon lehet-e országot építeni úgy, hogy közben minden második mondat egy képzeletbeli villanyoszlop árnyékában születik?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése