Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 419.

A FIGYELEM ELRABLÁSA


 

A magyar közbeszéd jelenleg nem más, mint egy rossz vásári bódé: hangos, rikító és bántóan üres. A stand mögött ugyanaz a három mutatványos ordibál felváltva, és mi, a közönség, minden nap ugyanarra a műsorra váltunk jegyet. 
 
Hol egy homályos fotó kering a miniszterelnökről egy repülőn, hol egy vidéki birtok egzotikus állatállományának száma kerül az országos diskurzus középpontjába, máskor pedig egy újonnan színpadra lépő, önjelölt politikai sztár pózolgat önfeledten, mintha a jövő megváltása a megfelelő szögből készült fotón múlna.
 
Közben a világ a háttérben csendesen, de kérlelhetetlenül forr. Háborúk dúlnak, amelyek nemcsak a térképeket rajzolják át, hanem gazdaságokat, szövetségeket és emberéleteket tesznek tönkre. Európa egyre inkább díszlet a három nagyhatalom színpadán, miközben a klímaválság, a vízhiány, az energiaválság és a mesterséges intelligencia robbanásszerű térnyerése már nem jövőbeli kockázat, hanem kézzelfogható, jelen idejű tény.
 
Mégis, amikor ezekről kellene beszélni, a nyilvánosság úgy tesz, mintha süket lenne. Mintha fontosabb lenne a legújabb politikai mém, mint a béketárgyalások hiánya vagy csődje. Mintha izgalmasabb lenne egy megjátszott felháborodás, mint az, hogy Európa hogyan kerülhetné el a végső jelentéktelenségbe fulladását. 
 
Mintha könnyebb lenne minden valódi kihívást halogatni, amíg végül már késő lesz reagálni.
 
Ez a figyelem elrablása. Ez a társadalom tudatos lebutítása, ahol a zaj elnyomja a lényeget, a díszlet elfedi a valóságot, és az apró, ártalmatlan botrányok látszólagos mozgása elfeledteti, hogy a színfalak mögött a sorsunkról, a jövőnkről, az életünkről döntenek.
 
Az igazi tragédia nem az, hogy a nagyok ott fenn, na ők ezt így szeretnék, hanem az, hogy mi magunk is hozzászoktunk. Már nem követeljük a lényeget. Már nem háborodunk fel azon, ha az égető kérdések helyett gumicsontot dobnak elénk.
Inkább mi is beállunk a vásári tömegbe, és nézzük a bódé előtt a mutatványt, mert ott legalább van valami fény, zaj, mozgás.
 
Pedig a zaj mögött a csend egyre sűrűbb. És a csend nem a béke jele – hanem annak, hogy épp most veszítjük el a jövőnket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...