Kommunistáéknál mindig ugyanaz a kabaré: „szabadság, egyenlőség, testvériség”, persze csak addig, amíg ők nem ülnek a húsosfazék mellett. Addig könnyű a „mocskos kapitalistázás”, meg a „multik vérszívóinak” szidása, amíg a saját kezük nem ér bele a zsírosbödönbe.
De abban a pillanatban, hogy valahogy mégis hozzáférnek – mondjuk egy pártállami kitüntetés, egy kényelmes képviselői szék vagy egy zsíros bizottsági poszt formájában – hirtelen átalakul minden. Akkor a kapitalizmus már nem is olyan gonosz, a luxusautó „szükséglet”, a külföldi nyaralás „megérdemelt pihenés”, a kastély pedig „történelmi örökség gondozása”.
És persze a „népért” teszik mindezt – hiszen valakinek ki kell bírnia a maldív-homok, a pezsgő és a luxusjachtok fáradalmait. Közben a „kisember” meg azon gondolkodik, hogy a gyógyszert vegye meg vagy a rezsit fizesse ki, de hát „a forradalomnak ára van”, nem igaz?
Az igazi egyenlőség pedig mindig ugyanott bukik el, hogy mindig akad pár „egyenlőbb” a többieknél, akiknek valahogy természetesebb a pezsgő a pohárban, mint a víz a csapból. És ha bárki szóvá teszi, hogy talán ez nem így kéne, rögtön jön a kórus: „Kapitalista vagy! Irigy vagy! Nem érted a nagy eszmét!”
Csak hát a nagy eszme valahogy mindig ott fullad bele a pezsgős jégvödörbe. És az új-kommunisták, hívják magukat akármilyen "szabadságnak" és bármiféle "tiszteletnek", ugyanolyan vörösek, mint régi, népirtó elődeik voltak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése