A magyar közbeszéd pszichológiája – szatirikus kiadás
Van valami egészen megnyugtató a magyar közbeszédben: mindig tudjuk, hogy kinek a botránya meddig tart. Ha jobboldalié, akkor örökké. Ha baloldalié, akkor legfeljebb két napig, és abból is az első csak az első fél napig számít.
Vegyük csak Szájert. A brüsszeli ereszcsatornás kaland ma is a magyar stand-up műsorok kedvenc poénforrása, pedig a férfi már régen eltűnt a közéletből. Ha valaki unalmában belép egy balos Facebook-csoportba, öt percen belül felbukkan egy mém arról, hogy „Erasmus helyett ereszmászás”. Ugyanez Bese Gergő atyával: soha el nem múló bűnbak, még a karácsonyi misét is kommentháború kíséri.
Most ugorjunk át a másik oldalra. Ott van például Lakatos Márk, akiről csúnya ügyek derültek ki. Mi történt? Nagy kuss. A közösség pszichológiája röviden: „Erről ne beszéljünk, mert kellemetlen.” A maximum egy-két bátortalan cikk: „Ugye, fiúk-lányok, talán mégsem kéne?” – aztán mindenki visszament lattét inni. A Perintfalvi-ügy dettó: pár darab óvatoska poszt, hogy „nem szép dolog ez”, majd a téma szublimál, mintha sose létezett volna.
Ez a magyar közélet nagy pszichológiai csodája: a kollektív kognitív disszonancia. Amikor a jobboldal hibázik, az „örök bűn”, amikor a baloldal, az „emberi gyarlóság”. Az egyikből ikon lesz, a másikból felejtés. Szájer: „soha nem felejtjük”. Lakatos: „ja, volt valami, de már elfelejtettük”.
És persze mindig van egy szép narratíva. Ha az ellenfél botrányba keveredik: „Ez bizonyítja a teljes rendszer rothadását!” Ha a saját oldal: „Ez csak egy kiragadott eset, ne általánosítsunk.” Mintha két különböző Magyarország működne ugyanazon térképen.
A végeredmény: a közbeszédünk inkább hasonlít egy kollektív pszichoterápiás csoporthoz, ahol mindenki a másik traumáját boncolgatja, miközben a sajátját szőnyeg alá söpri. Az egyik oldalon „örök bűnbak”, a másikon „gyors felejtés”. És mi marad nekünk, szegény nézőknek? Az érzés, hogy valójában soha nem az igazság számít, hanem az, kihez tartozik a botrány.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése