Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 424.

Köszönjük, főpridemester úr, hogy végre sikerült!


 

Valaha Budapest volt az otthonom, a szívem, a mindennapjaim háttere. Ma már inkább egy posztapokaliptikus díszlet, ahol a túlélés nem az erdőben, hanem a belvárosban igazi kihívás. A Covid idején még a lezárások miatt nem juthattunk messzire – most már lehetne, de őszintén: minek?
 
Most, hogy hosszú idő után átevickéltem a lezárt rakparton a Lánchíd felé, rájöttem: nem a külváros az, ami félelmetes. Ott legfeljebb egy őz néz rám rosszallóan, vagy a szomszéd kutyája morog. A belváros viszont, nos, az igazi kalandtúra. A legváratlanabb helyeken a földön és a padokon szanaszét heverő, alvó, részeg, drogos emberek fogadják a járókelőt. Néhány méterenként egy-egy másnapos, aki épp a falat okádja telibe, vagy a kukát öleli szerelmesen. Az agresszív kéregetők, akik úgy jönnek szembe, mintha legalábbis pénzbehajtók lennének, csak a papírmunka maradt el.
 
Köszönjük, főpridemester úr, a méhlegelőket is! Gyönyörűek. A virágok színesek, a pillangók repkednek – legalább addig, amíg be nem takarja őket a város bűze és pora. Mert Budapest most nem illatozik, hanem bűzlik. Az orromban összekeveredik a rohadó szemét, a húgytól ázott kapualjak és a nyári forróságban pácolódó patkányok aromája. A szürke galambok és a pofátlan varjak pedig mintha önkormányzati felhatalmazással vonulnának fel – hisz a városban ők az igazi lakók, ráadásul szemtelenül elszaporodott létszámban.
 
Patkányból amúgy annyi van, hogy már csak idő kérdése, mikor kapnak saját közgyűlési helyet a Városházán. És biztos vagyok benne, hogy Ön, főpridemester úr, majd személyesen köszönti őket, valami frappáns, soknyelvű beszédben. Azért az angolt, ha lehet, mellőzze.
 
Köszönöm, hogy Budapestből sikerült olyan helyet csinálni, ahol az ember nem a szívét érzi dobogni, hanem a gyomrát liftezni. Hogy a Duna gyöngyéből egy koszlott, bűzlő, szomorú vásári mutatvány lett, ahol a patkány és a hajléktalan egyaránt lakó, a polgár pedig csak statiszta a főpride-showban.
Szívből: egy egykori szerelmes, ma már csak túlélő.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...