Agymenés 494.

A béke ökle 

 

A közélet színpadán manapság különös szereplők masíroznak. Egyikük, a „tenyeres-hőbörgő”, lakossági fórumokra érkezik, mintha legalábbis Clint Eastwood árnyékát akarná túljátszani. Fiatal újságírókat öklel félre, mintha a szólásszabadságot puszta testi erővel lehetne lebeszélni a pályáról.

 

Aztán előkap egy éles lőfegyvert – mert mi más tartozna jobban egy szomszédsági beszélgetés kelléktárába, mint egy pisztoly? Közben szónokol arról, hogy „viszket a tenyere”. 

 

Ez bizonyára nem allergia, hanem politikai program: ha valaki kérdez, ütni kell.

A másik figura inkább balkáni kocsmajelenetből szökött ki. A barátságos kézfogás helyett pofonokat oszt, a telefonbeszélgetést vagy némi kínos fotókészítési akciót pedig rövidebbre vágja – egyszerűen ellopja a készüléket. Hat-nyolc gorillával vonul be falusi kultúrházakba, ahol úgy próbál vitát nyerni, hogy előbb ordít, majd a hangerőért díjat követel. 

 

Interjú? Csak ha az újságíró elég gyorsan fut, különben „oktató jellegű” üvöltést kap. 

 

A groteszk kabaré akkor teljes, amikor mindezt beburkolják a „béke és szeretet” retorikájába. 

 

Szavalnak a megbékélésről, a nyugalom fontosságáról, a közösség erejéről – miközben az előző este még a kocsmaasztal szilánkjaival győzködték a közönséget.

 

Ez olyan, mintha egy piramisjátékos vezető hirtelen a becsület és átláthatóság apostolának nevezné magát. 

 

A közönség csak pislog: Orwell 1984-e gyerekmesének tűnik ehhez képest. Itt nemcsak a nyelvet tekerik meg úgy, hogy már mindenki csak érteni vélje, hanem a józan észt is kiárusítják. A béke szó ugyan elhangzik, de a hanghordozás olyan, mint egy villanykörte, amit ököllel akarnak becsavarni és az összeroppanás határán áll.

 

Így áll össze a magyar közélet sajátos varietéje: fegyvert villantó hőbörgő, telefonrabló vezér, ordibáló szónok, más kárán örömködő nyafika, milliárdok árnyékából szegénységről papoló, "hazudunk reggel, délben és éjjel is" ájtatos expap – majd a végén a sok kis áhítatos „békegalamb”, akik könnyes szemmel idézik a szeretetet. És miközben harsányan magyarázzák, hogy minden a közösségért van, a közönség egyre biztosabban érzi: itt már nem a bohóc hiányzik a cirkuszból, hanem a közönség lett a bohóc.