Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 494.

A béke ökle 


 

A közélet színpadán manapság különös szereplők masíroznak. Egyikük, a „tenyeres-hőbörgő”, lakossági fórumokra érkezik, mintha legalábbis Clint Eastwood árnyékát akarná túljátszani. Fiatal újságírókat öklel félre, mintha a szólásszabadságot puszta testi erővel lehetne lebeszélni a pályáról.
 
Aztán előkap egy éles lőfegyvert – mert mi más tartozna jobban egy szomszédsági beszélgetés kelléktárába, mint egy pisztoly? Közben szónokol arról, hogy „viszket a tenyere”. 
 
Ez bizonyára nem allergia, hanem politikai program: ha valaki kérdez, ütni kell.
A másik figura inkább balkáni kocsmajelenetből szökött ki. A barátságos kézfogás helyett pofonokat oszt, a telefonbeszélgetést vagy némi kínos fotókészítési akciót pedig rövidebbre vágja – egyszerűen ellopja a készüléket. Hat-nyolc gorillával vonul be falusi kultúrházakba, ahol úgy próbál vitát nyerni, hogy előbb ordít, majd a hangerőért díjat követel. 
 
Interjú? Csak ha az újságíró elég gyorsan fut, különben „oktató jellegű” üvöltést kap. 
 
A groteszk kabaré akkor teljes, amikor mindezt beburkolják a „béke és szeretet” retorikájába. 
 
Szavalnak a megbékélésről, a nyugalom fontosságáról, a közösség erejéről – miközben az előző este még a kocsmaasztal szilánkjaival győzködték a közönséget.
 
Ez olyan, mintha egy piramisjátékos vezető hirtelen a becsület és átláthatóság apostolának nevezné magát. 
 
A közönség csak pislog: Orwell 1984-e gyerekmesének tűnik ehhez képest. Itt nemcsak a nyelvet tekerik meg úgy, hogy már mindenki csak érteni vélje, hanem a józan észt is kiárusítják. A béke szó ugyan elhangzik, de a hanghordozás olyan, mint egy villanykörte, amit ököllel akarnak becsavarni és az összeroppanás határán áll.
 
Így áll össze a magyar közélet sajátos varietéje: fegyvert villantó hőbörgő, telefonrabló vezér, ordibáló szónok, más kárán örömködő nyafika, milliárdok árnyékából szegénységről papoló, "hazudunk reggel, délben és éjjel is" ájtatos expap – majd a végén a sok kis áhítatos „békegalamb”, akik könnyes szemmel idézik a szeretetet. És miközben harsányan magyarázzák, hogy minden a közösségért van, a közönség egyre biztosabban érzi: itt már nem a bohóc hiányzik a cirkuszból, hanem a közönség lett a bohóc.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...