ÉN ÉS A TELEFONOM – A XXI. SZÁZAD BŰVÖS TÜKRE - írhatta volna akár Magyar Péter
A kijelző fénye a reggeli napfényem, a rezgés a szívverésem ritmusa, a piros értesítés a napi boldogságadagom. Ha a zsebemben megmoccan, végigfut rajtam az áram: pupilla tágul, tenyér izzad, agy felszabadítja a dopamint, mintha minimum Nobel-díjat kaptam volna. És amikor nincs ott – amikor a kijelző sötét, a chat üres, az értesítések némák – jön a remegés. Az elvonás.
A közösségi média lett a dílerem. Kiosztja az adagot: lájkokból, szívecskékből, megosztásokból kever egy szép koktélt. Egy rossz komment? Semmi gond, letiltom és máris ott a következő adag, egy új üzenet, egy új értesítés, egy új illúzió, hogy számítok. És én falom, mint a cukrot, mint a gyerekkori vattacukrot a vidámparkban – csak itt a végén nem rózsaszín ujjlenyomat marad, hanem kimerültség és egy lemerült akksi.
Mostanra ott tartok, hogy beszélgetések közben is oldalra sandítok, mint egy titkos szeretőre. A barátaim beszélnek hozzám, de én már rég a kijelző mögött élek. A valóság? Az túl halk. A virtuális világ? Az ordít. És én rohanok, hogy ne maradjak le egyetlen vibrálásról sem.
Szóval igen: függő lettem. A telefonom a XXI. század bűvös tükre. És minden reggel belenézek, abban reménykedve, hogy visszanéz rám valaki, aki végre nem csak görgeti az életét, hanem élni is tudja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése