Van a klasszikus antifasiszta. Ő az, aki könyvtárban ül, vitázik, esetleg gyűlésekre jár, és komolyan hisz abban, hogy az emberiség képes tanulni a múlt hibáiból. Nem dob követ, maximum idézetet Marxtól, és ha nagyon belejön, talán még Gandhi is megjelenik a szövegben. Az antifasiszta olyan, mint a szobatudós: kissé fárasztó, néha elvont, de legalább következetes.
És van az Antifa. Ők azok a feketébe csomagolt, kapucnis "hősök", akik a „nagy ügyet” mindig úgy képviselik, mintha egy garázsbandát toboroznának molotov-koktél szakkörre. Számukra az elv csak álca: olyan, mint egy hátitatyó, amiben vagy egy zászló lobog, vagy egy féltégla lapul, attól függően, hogy a pillanat épp mit kíván.
Az elv számukra olyan, mint a fing. Ott van, amíg bent tartod, jó érzés, hogy a tiéd, de ha a helyzet megkívánja, egy mozdulattal elengeded. Először hangos, utána büdös, majd szétoszlik a levegőben, és senki sem meri vállalni a felelősséget érte. A különbség csak annyi, hogy a fing után néha kínos csend áll be, míg az Antifa után rendszerint égő kukák és betört fejek maradnak.
Az antifasiszta gondol: „Milyen világrendet képzelek el, és hogyan lehetne azt békésen elérni?”
Az Antifa viszont: „Hol van a legközelebbi kirakat vagy nekem nem tetsző ember feje, és hány másodpercig tart azt beverni?”
Az antifasiszta elveket tart, az Antifa elveket pukkaszt. Az egyik hisz, a másik legfeljebb szimatol.
Végül is, antifasisztának lenni fáradságos, mert következetességet, olvasottságot és vitakészséget kíván. Antifának lenni sokkal egyszerűbb: elég egy fekete maszk, pár szlogen, és a biztos tudat, hogy az elv ugyanúgy elillan, mint egy gáznemű testnedv – de legalább lehet közben zajt csapni.
És akkor persze ott vannak az identitászavaros antifasiszták is, akik nem tudják eldönteni, hogy könyvet tartsanak a kezükben éppen vagy követ. Ők úgy bolyonganak a kettő között, mint politikus a kampányígéretei között: egyik sem áll jól nekik, de nagyon ragaszkodnak mindkettőhöz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése