Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 504.

 


Van a klasszikus antifasiszta. Ő az, aki könyvtárban ül, vitázik, esetleg gyűlésekre jár, és komolyan hisz abban, hogy az emberiség képes tanulni a múlt hibáiból. Nem dob követ, maximum idézetet Marxtól, és ha nagyon belejön, talán még Gandhi is megjelenik a szövegben. Az antifasiszta olyan, mint a szobatudós: kissé fárasztó, néha elvont, de legalább következetes.
 
És van az Antifa. Ők azok a feketébe csomagolt, kapucnis "hősök", akik a „nagy ügyet” mindig úgy képviselik, mintha egy garázsbandát toboroznának molotov-koktél szakkörre. Számukra az elv csak álca: olyan, mint egy hátitatyó, amiben vagy egy zászló lobog, vagy egy féltégla lapul, attól függően, hogy a pillanat épp mit kíván.
 
Az elv számukra olyan, mint a fing. Ott van, amíg bent tartod, jó érzés, hogy a tiéd, de ha a helyzet megkívánja, egy mozdulattal elengeded. Először hangos, utána büdös, majd szétoszlik a levegőben, és senki sem meri vállalni a felelősséget érte. A különbség csak annyi, hogy a fing után néha kínos csend áll be, míg az Antifa után rendszerint égő kukák és betört fejek maradnak.
 
Az antifasiszta gondol: „Milyen világrendet képzelek el, és hogyan lehetne azt békésen elérni?”
 
Az Antifa viszont: „Hol van a legközelebbi kirakat vagy nekem nem tetsző ember feje, és hány másodpercig tart azt beverni?”
 
Az antifasiszta elveket tart, az Antifa elveket pukkaszt. Az egyik hisz, a másik legfeljebb szimatol.
 
Végül is, antifasisztának lenni fáradságos, mert következetességet, olvasottságot és vitakészséget kíván. Antifának lenni sokkal egyszerűbb: elég egy fekete maszk, pár szlogen, és a biztos tudat, hogy az elv ugyanúgy elillan, mint egy gáznemű testnedv – de legalább lehet közben zajt csapni.
 
És akkor persze ott vannak az identitászavaros antifasiszták is, akik nem tudják eldönteni, hogy könyvet tartsanak a kezükben éppen vagy követ. Ők úgy bolyonganak a kettő között, mint politikus a kampányígéretei között: egyik sem áll jól nekik, de nagyon ragaszkodnak mindkettőhöz.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...