Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 468.

 



Ha eddig valaki még kételkedett volna abban, hogy a magyar „ellenzéki” sajtó mit ért szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság alatt, most megkaphatta a bizonyítékot. A HVG, a Telex, a 444 vagy a 24ponthu és társaik ugyanis ismét megmutatták, hogy náluk a véleménynyilvánítás szabadsága pontosan addig tart, amíg az ő kottájukból játszol. Onnantól kezdve, hogy mást mondasz, mint amit ők szeretnének hallani, máris jön a címke: „szélsőjobboldali”, „fasiszta”, „náci”, „felforgató”.
 
Így lett Charlie Kirkből is egy pillanat alatt a gonosz megtestesítője. De kérdezem én: attól lesz valaki szélsőséges, hogy nem nyeli be a transzgender ideológia összes hazugságát? Vagy attól, hogy nem tapsol annak, hogy egy hangos kisebbségnek több joga legyen, mint bárki másnak? Vagy talán attól, hogy kimondja: az illegális migráció nem áldás, hanem társadalombontó veszély?
 
És ne feledjük: Kirk bűne volt még az is, hogy világosan rámutatott – az ukrajnai háború nem 2022-ben kezdődött. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a „haladó” és "felvilágosult" média szerint valaki ellenség legyen. Hiszen náluk az igazság kimondása maga a szélsőség.
 
Ami pedig a kegyeletsértő, trágár kommentáradatot illeti, amely a cikkeik alatt megjelent… nos, az már tényleg mindent elárul róluk. Igen, róluk, mert ha egy jobboldali oldalon jelenne meg hasonló, ott percek alatt törölnék és a kommentelőt örökre kizárnák soraikból. Itt viszont? Kényelmesen hátradőlnek: 
 
„nem mi írtuk, csak az olvasók, joguk van a véleményükhöz".
 
Álságos, képmutató, gyomorforgató cinizmus.
 
Charlie Kirk hagyatéka egy szerető család, két gyönyörű gyermek és egy igaz ügy. És itt vagyunk mi is, akik nem szégyelljük kimondani: ugyanazt az értékrendet képviseljük, mint ő. Ha ezért „szélsőségesnek” bélyegeznek, vállaljuk. 
 
Mert a szólásszabadság nem azt jelenti, hogy csak addig beszélhetsz, amíg velük egyetértesz. Hanem azt, hogy az igazság kimondásáért semmilyen címke nem lehet túl nagy ár.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...