Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 472.

 


Bár Dobrev Klárától politikailag és emberileg is nagyon távol állok, és elég sok mindenben sosem értettem vele egyet, amit most látok körülötte, az túlmutat mindezen. Ez már nem róla szól, hanem arról, hogy milyen mélyre süllyedt a magyar közéleti kultúra.
 
Egy politikust lehet bírálni, lehet támadni a tetteiért, a döntéseiért, a programjáért. Ez része a demokratikus vitának. De amikor a vita helyett a személy megalázása kerül előtérbe, amikor valakit nőként, asszonyként aláznak porig, amikor egy magánéleti helyzetből közröhögést csinálnak, az már nem közélet, hanem közönségesség.
 
Különösen undorító, hogy ebbe egy tízéves gyereket is belekevernek – mintha bármi köze lenne ahhoz, mi zajlik a szülei között. Ez a legalapvetőbb emberi határ átlépése, amelyet egy normális társadalomnak tilos lenne megengednie.
 
És ott vannak a kommentelők, akik „hajadismilyenmár” típusú beszólásokkal próbálnak „állást foglalni”. Ez nem kritika, nem vélemény, hanem az iskolai udvar szintje, ahol a gyengébbet gúnyolják. Az a társadalom, amelyik így vitatja meg a politikát, nem vitázik többé semmiről – csak fröcsög.
 
Ráadásul sokan azok közül, akik most kárörvendve csámcsognak a történeten, maguk is részei voltak hasonló megalázásoknak, hátbaszúrásoknak, megcsalásnak – csak az ő ügyeik nem kerültek nyilvánosságra. Most mégis élvezettel mutogatnak, mintha a saját gyarlóságuk, esendőségük nem létezne. 
 
Ez az ügy így már nem Dobrev Kláráról szól, hanem rólunk. Arról, hogy hagyjuk-e, hogy a magyar közélet a politikai viták helyett a nőgyalázás, a családi magánélet kiteregetése és a gyermeki ártatlanság megsértése körül forogjon. Ha igen, akkor mindannyian veszítünk – függetlenül attól, ki melyik oldalon áll.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...