Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 502.

 



Ünnepélyesen átadták Budapest első iskolautcáját, ahol mostantól nem autók pöfögnek, hanem a belvárosi életminőség. Legalábbis a sajtóanyag szerint. A valóságban ez az utca nem más, mint a város ingatlanmutyijának legújabb kirakata: ha már parkot nem lehet építeni, mert a telek - aranyárban ugyan, de - kell a haveroknak, akkor lefestjük az aszfaltot zöldre, kirakunk pár kaspót, és kész a „fenntarthatósági csoda”.
 
A gyerekeknek van hol játszaniuk? Van! Ott az aszfalt, csak most székekkel és virágládákkal szegélyezve. Kell árnyék? Majd veszünk napernyőt, hiszen a fák gyökerei útban lennének a mélygarázs-projekteknek. A kaspós fa pedig külön előny: mobilis, könnyen arrébb gurítható, ha épp jön az új társasház, amit a városvezetés egyik jó barátja álmodott ide.
 
Az igazi innováció viszont a kommunikáció: a korrupciót és a betonvárost sikerült eladni, mint „minőségi, belvárosi életet”. Innen már csak egy lépés, hogy a Nagykörútból „közösségi futópálya” legyen, ahol az autók között kell szlalomozni, a rakpartból pedig „wellness-központ”, mert ott legalább víz van.
 
De ne legyünk hálátlanok! Mostantól a szülők és a gyerekek együtt élvezhetik a közösségi teret, miközben a háttérben csilingel az aranyóra: minden négyzetméter belvárosi aszfalt újabb százmilliókat ér a megfelelő zsebben.
 
 
 
Budapest mottója 2025-re: „Park nincs, mutyi van – és még szék is jár hozzá.”

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...