Próféta a nappaliban
Úgy tűnik, a plüss Robin Hood végképp bekattant: most már nem is erdőben osztogatja az igazságot, hanem egyenesen prédikátorrá lépett elő. A kamera előtt állva szinte izzik körülötte a mennyei fény – vagy inkább a túl erős LED-lámpa –, és olyan hévvel magyarázza az „igét”, hogy még a műanyag kardja is remeg bele.
A hallgatóság? Néhány plüssnyuszi, egy félszemű mackó, meg a sarokban üldögélő Barbibaba és - csak hogy teljes legyen a kép - néhány gerontozombi mind áhítattal isszák a szavait, mintha a Megváltó jött volna el hozzájuk poliészter töltettel. Már csak a háttérből hiányzik a kórus: „Ámen, Testvéreim, ámen!”
Az egyetlen kérdés már csak az: ha egyszer valakinek elege lesz az egykori Jobbikra hajazó szeánszba oltott DK-s gerontozombi találkozóknak, az vajon eretnekségnek számít, vagy csodának?
Mert hát amikor egy plüss Robin Hood hirtelen ráébred, hogy nem az igazságtalan gazdagok pénzének újraelosztása a küldetése, hanem a televíziós prédikáció, ott kezdődik az igazi szürrealizmus. Bársonyosan rekedt hangján igét hirdet – bár az ige itt inkább egy plüssszálakkal bélelt szónoklat, mintsem Szentírás és a hívek dalolva mantrázzák szavait.
A közönség, vagy inkább a szekta, áhítattal ül körülötte: bepárásodott tekintettel figyelik, mintha épp most ígért volna örök életet egy őszi vásárban nyert plüssmackó kupon formájában. A hangulat tehát pont olyan, mint a Hit Gyülekezete vidám vasárnapja: taps, ujjongás, a sorok között pedig néhány félresikerült báránykordé – mert bárányok mindig kellenek a szimbolikához.
A plüss Robin Hood feláll a kis dobogóra, széttárja zöld bársonyköpenyes karjait, és harsogja: – Testvéreim! Aki engem követ, az mindig megőrzi a gombszemek fényét!
És a gyülekezet egy emberként felel: – Ámen!
Ha így megy tovább, hamarosan saját műsorsávot kap a kábeltelevízión, és a jövő vasárnapi mise helyett már csak az lesz a kérdés: bankkártyával vagy plüssmorzsával lehet-e majd adakozni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése