Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 465.

 


Az internet legmélyebb bugyraiban új filozófia született: az agyhalott vadállat-pátyolgatás tana. Hívei szerint nem a természetnek van rendje, hanem a Facebook-csoportnak, ahol eldöntik, hogy a róka szelíd kiscica, a farkas közösségi rendész, a medve pedig csak félreértett óriás plüss.
Ilona néni például rókákat etet a kert végében, gyíkokat itat, és ha akad egy-két „kis szarkakölyök”, hát az is megfér a diófa alatt. „Gondoskodom a vadakról, mert kevesen teszik!” – írja büszkén, miközben a rókák a tyúkokból tartanak afterpartit.
 
Másik irányzat szerint a vadászatot teljesen fel kell számolni. Minek puskázni, ha egyszer a szaporulatot kordában tartja majd a természet maga? Értsd: több farkast, medvét, sakált kell hozni, hogy ne csak a vaddisznót ritkítsák, de a szemetelő turistát is. Civilizált ökológiai recycling!
 
A kommenthuszárok szerint a legnagyobb veszély nem a felbőszült vaddisznó, hanem maga az ember. Ő az igazi ragadozó, a végső ellenség, aki bármikor felzabálja a természetet – kivéve persze, ha közben vizet hord ki a rókáknak és szalonnát grillez a farkasnak.
 
Aztán akad, aki józan hangon megjegyzi: „Vadállatról nem kell gondoskodni.” Mire azonnal jön a válasz: „Dehogynem! Hiszen elvettük az életterüket!” Értsd: amíg a vaddisznó a kertet túrja fel, és a sakál az udvaron ugatja a kutyát, addig mi vagyunk a hibásak, mert valamikor 1956-ban kivágtak egy bokrot a környéken.
 
És ha valaki azt meri mondani, hogy vadászat nélkül nagy baj lenne, rögtön érkezik az online erdőkerülő, aki kijelenti: „Egyáltalán nem!” Mert az anyamedve, ha a kezedből eszik, akkor majd a lábadból is – ez már a hivatalos mottó.
 
Így él tovább a digitális Disney-univerzum: Bambi, Vuk és Balu örök életű, és csak a gonosz vadász rontja el a mesét. 
 
A többieknek pedig marad a rókaetető kerti csap, a vaddisznók által szántott veteményes, meg az a bizonyos civilizált túlélés, amikor a Facebook-komment az erdő törvényét felülírja.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...