Soha nem látott összefogás?
Na ne viccelj, Péter! Ez inkább soha nem látott önimádat. Egy normális pártnál legalább van valamiféle program, néhány hús-vér jelölt, vagy legalább egy közösen kitűzött cél. Nálad viszont csak annyi látszik, hogy minden szlogened és felszólalásod körülbelül így kezdődik: „Én, Magyar Péter…” – és valahol itt véget is ér a történet.
A közösséget nálad úgy kell elképzelni, mint egy misét: te állsz a szószéken, a többiek pedig bólogatnak a padsorokban, hátha rájuk is süt egy kicsit a reflektorod fénye. Az emberek nem társak a küzdelemben, hanem dekorációk, biodíszletek a te nagy önéletrajzi színpadi művedhez.
És ez az „összefogás”? Inkább önkéntesek koldulása. Nem az van, hogy te vállalod a felelősséget, hogy te állsz elő emberekkel, tervekkel, hanem hogy a köznép rakja össze helyetted, mint egy IKEA-bútort, amit aztán persze te avatsz fel ünnepélyesen, saját magadat megmentőként ünnepelve. Persze csak ha nem omlik romjaira a bútor 2 perc használat után, mert akkor gyorsan mindenkitől elhatárolódsz, akinek akár csak a kisujja is hozzáért.
Egyszemélyes szektapártot építesz, ahol te vagy az atya, a fiú és a szentlélek egyszerre. A „tanítványok” szerepe mindössze annyi, hogy tapsoljanak, lájkoljanak, megosszák a posztjaidat, és ha kell, kimenjenek molinót cipelni a hidegben.
Program helyett hitvallás van, politika helyett személyi kultusz, közösség helyett rajongótábor.
Aki valóban vezető, az képes hátralépni, teret adni, felelősséget osztani. Te viszont görcsösen kapaszkodsz a mikrofonba, nehogy valaki más is mondjon valamit, ne adj' Isten rosszat szóljon, vagy eláruljon valami eget verő titkot. Olyan ez, mintha a közösségi összefogás helyett egy reality show-t indítottál volna: főszereplő te, mellékszerepben a nép, a stáblista pedig üres, mert minden másodpercben csak a te neved fut.
Egy párt attól párt, hogy több ember építi. Amit te csinálsz, az inkább egy egyszemélyes PR-projekt, amiben mindenki más maximum a kellékes szerepét kaphatja. És amíg mások valódi tervekről, valódi emberekről beszélnek, te csak arról álmodozol, hogy egyszer majd valaki – lehetőleg te – a történelemkönyvek címlapján pózol.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése