Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 457.

Zászlókat a magasba – avagy amikor a politikus jelszógyártó üzemet nyit


 

A történelem sok mindent újraír, de úgy tűnik, a politikai lózungok soha nem mennek ki a divatból. Szálasi Ferenc például minden beszéde végén harsogta a maga szavait: „Kitartás! Fel a végső győzelemre!” A mondat olyan katonás és feszes volt, hogy az ember máris érezte, itt bizony parancs van, nem vita. A végső győzelem azonban sosem jött el, de a jelszó legalább fennmaradt a szónoki panoptikumban.
 
Nyolcvan évvel később pedig jön valaki, aki úgy dönt: a magyar politikai retorikának nem ártana egy kis porosodott jelszófrissítés. És ki más lenne ez a messiás, mint Magyar Péter? Ő a nagy újító, aki ugyan csórálta a párt logóját is, és aki minden megszólalását úgy zárja, hogy közben nem felejti el elővenni a szívecskéket sem: „Zászlókat a magasba, fel győzelemre! ❤️🤍💚” Mert egy kis poros jelmondat frissítése mindig jobb, mint hosszú órákat tölteni valami új kitalálásával.
 
Hogy mi a különbség? Szálasi katonásan, komoran, háború közepén harsogta, Magyar pedig szívecskékkel díszítve, mintha a TikTok-on posztolna a forradalomról, az áldozatokat pedig azzal mérnék, ki NEM tetszikelte a napi sokadik kirohanását a Facebookon. Az egyik egy diktatúra árnyékában hangzott el, a másik egy színpadias politikai hakni végén – de a recept ugyanaz: rövid, könnyen skandálható, agymosásra kiválóan alkalmas formula.
 
Csak míg Szálasi esetében legalább értette az ember, hogy tényleg a fronton akarta kitartásra buzdítani a híveit, és valóban elég xar volt a helyzet, addig Magyar Péternél inkább az a kérdés: vajon miért kell minden beszéd végén zászlókat lengetni? Talán mert a mondanivaló nélküli politikát valahogy mégiscsak el kell adni, és ha nincs tartalom, marad a szívecske meg a zászló?
 
A történelem ismétli önmagát, csak most nem bakancsban masíroz, hanem szívecskék között lépked. És ettől nem kevésbé kellemetlen. Várjuk, mikor teszi kötelezővé a messiás a többi, másoktól lopott lózungot.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...