Amerikában egy fiatal apa már sosem megy haza a családjához. Nem baleset, nem betegség vitte el – hanem az, hogy mert másképp gondolkodni. A gyerekeinek maradt a fénykép a nappali falán, az asztalon az üres szék, és a világ, amelyik még a gyászban sem tud tisztességesen meghajolni.
A kongresszusban bekiabálással zavarták meg az emlékezést. Az európai parlamentben, nem is olyan messze innen, nevettek azon, hogy egy percnyi csenddel adóznának a halálának. Valahol a képernyők előtt pedig röhögős fejecskéket biggyesztettek a hírek mellé. Mintha az élet elvesztése puszta tréfa lenne, ha a „rossz oldalon” történt.
És közben milliók útra kényszerülnek. Országok omlanak össze, mert azok, akik békét és jólétet ígértek, inkább falakat húznak, menekülttáborokat állítanak, és háborúkat pénzelnek, abból a pénzből, amelyből falvak, gyárak és iskolák születhettek volna, most szögesdrót és ideiglenes sátrak állnak.
Ukrajna városai romokban, családok szétszórva, milliók menekülnek – és Európa is egyre inkább kifárad, belerokkan a terhébe.
A világ történései úgy peregnek előttünk, mint egy rosszul vágott film: vezetőkre céloznak, véleményformálókra vadásznak, közben milliók élete szakad szét, hogy néhány ember a trónján maradhasson. És a nézőtéren ülve csak annyit kérdezhetünk: meddig leszünk még statiszták ebben az előadásban?
Keserű a felismerés, de mégis ott bujkál benne a remény: ha már gyászolni sem hagynak, talán épp a csendünkből születhet majd meg az a hang, amely végre nemet mond erre a világra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése