Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 429.

Háború™ – a kommentmezők világbajnoksága


 

A háború ma már nem a fronton zajlik. Ott csak a „statiszták” vannak: katonák, civilek, halottak, romok. Az igazi csata Facebookon, Twitteren, meg a kocsmapultnál dől el. Ott, ahol a kanapé-tábornokok és zászlóprofilkép-harcosok vívják meg a világtörténelem legfontosabb meccsét: ki tudja hangosabban bebömbölni, hogy az ő csapata a „jófiú”.
 
A recept egyszerű: teszel egy zászlót a profilképedre, megosztasz három mém-szintű térképet, amit valami random oldalon találtál, és onnantól kezdve Te vagy a világpolitika Szun Ce-ja. Ha valaki meg meri kérdezni, hogy nem kéne inkább az emberek szenvedésére figyelni, akkor az azonnal „áruló”, „propagandista”, vagy minimum „Putyin-bérenc”, „CIA-ügynök”, „Soros-zsoldos” "ukrán-bérenc" – attól függően, melyik színt választotta éppen a szurkoláshoz a közönség.
 
A kanapé-tábornok közben komoly szakmai elemzéseket folytat: „Hát, ha én lennék a hadvezér, akkor biztos nem így támadnék, hanem ott jobbról kerültem volna meg!” – mondja, miközben a legnagyobb harci élménye az volt, amikor a Lidl parkolóban majdnem összeverekedett egy nyugdíjassal a kosárért.
 
És a legszebb: minél több ember hal meg, minél több város dől össze, annál lelkesebb a közönség. Mert ugye minden gól, minden robbanás, minden drámai fejlemény kontent. Új téma a csoportban, új flameháború a kommentekben, új lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk: mi a „helyes” oldalon állunk. Az oldalon, ahol a szívecskék és a dühös fejek döntik el a csatát.
 
Közben persze a zászlóprofilkép-harcos mélyen együttérez – pontosan addig, amíg le nem merül a telefonja. Aztán gyorsan megnézi, hogy a kedvenc csapata hány „lájkot” rúgott már, azaz hányan haltak meg aznap a másik oldalon.
 
A háború tehát nem tragédia. Hanem a világ legnagyobb szurkolói show-ja. Aki nem választ oldalt, az a lelátóról ki van tiltva. Mert ebben a játékban nincs béke, csak meccs van, mindörökkön örökké. És a kanapé-tábornok sosem akarja, hogy lefújják. Hiszen akkor miről osztana meg okoskodó posztot?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...