Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 429.

Háború™ – a kommentmezők világbajnoksága


 

A háború ma már nem a fronton zajlik. Ott csak a „statiszták” vannak: katonák, civilek, halottak, romok. Az igazi csata Facebookon, Twitteren, meg a kocsmapultnál dől el. Ott, ahol a kanapé-tábornokok és zászlóprofilkép-harcosok vívják meg a világtörténelem legfontosabb meccsét: ki tudja hangosabban bebömbölni, hogy az ő csapata a „jófiú”.
 
A recept egyszerű: teszel egy zászlót a profilképedre, megosztasz három mém-szintű térképet, amit valami random oldalon találtál, és onnantól kezdve Te vagy a világpolitika Szun Ce-ja. Ha valaki meg meri kérdezni, hogy nem kéne inkább az emberek szenvedésére figyelni, akkor az azonnal „áruló”, „propagandista”, vagy minimum „Putyin-bérenc”, „CIA-ügynök”, „Soros-zsoldos” "ukrán-bérenc" – attól függően, melyik színt választotta éppen a szurkoláshoz a közönség.
 
A kanapé-tábornok közben komoly szakmai elemzéseket folytat: „Hát, ha én lennék a hadvezér, akkor biztos nem így támadnék, hanem ott jobbról kerültem volna meg!” – mondja, miközben a legnagyobb harci élménye az volt, amikor a Lidl parkolóban majdnem összeverekedett egy nyugdíjassal a kosárért.
 
És a legszebb: minél több ember hal meg, minél több város dől össze, annál lelkesebb a közönség. Mert ugye minden gól, minden robbanás, minden drámai fejlemény kontent. Új téma a csoportban, új flameháború a kommentekben, új lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk: mi a „helyes” oldalon állunk. Az oldalon, ahol a szívecskék és a dühös fejek döntik el a csatát.
 
Közben persze a zászlóprofilkép-harcos mélyen együttérez – pontosan addig, amíg le nem merül a telefonja. Aztán gyorsan megnézi, hogy a kedvenc csapata hány „lájkot” rúgott már, azaz hányan haltak meg aznap a másik oldalon.
 
A háború tehát nem tragédia. Hanem a világ legnagyobb szurkolói show-ja. Aki nem választ oldalt, az a lelátóról ki van tiltva. Mert ebben a játékban nincs béke, csak meccs van, mindörökkön örökké. És a kanapé-tábornok sosem akarja, hogy lefújják. Hiszen akkor miről osztana meg okoskodó posztot?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...