Agymenés 456.

Zászlókat a magasba – avagy amikor a politikus jelszógyártó üzemet nyit

 

A történelem sok mindent újraír, de úgy tűnik, a politikai lózungok soha nem mennek ki a divatból. Szálasi Ferenc például minden beszéde végén harsogta a maga szavait: „Kitartás! Fel a végső győzelemre!” A mondat olyan katonás és feszes volt, hogy az ember máris érezte, itt bizony parancs van, nem vita. A végső győzelem azonban sosem jött el, de a jelszó legalább fennmaradt a szónoki panoptikumban.

 

Nyolcvan évvel később pedig jön valaki, aki úgy dönt: a magyar politikai retorikának nem ártana egy kis porosodott jelszófrissítés. És ki más lenne ez a messiás, mint Magyar Péter? Ő a nagy újító, aki ugyan csórálta a párt logóját is, és aki minden megszólalását úgy zárja, hogy közben nem felejti el elővenni a szívecskéket sem: „Zászlókat a magasba, fel győzelemre! ” Mert egy kis poros jelmondat frissítése mindig jobb, mint hosszú órákat tölteni valami új kitalálásával.

 

Hogy mi a különbség? Szálasi katonásan, komoran, háború közepén harsogta, Magyar pedig szívecskékkel díszítve, mintha a TikTok-on posztolna a forradalomról, az áldozatokat pedig azzal mérnék, ki NEM tetszikelte a napi sokadik kirohanását a Facebookon. Az egyik egy diktatúra árnyékában hangzott el, a másik egy színpadias politikai hakni végén – de a recept ugyanaz: rövid, könnyen skandálható, agymosásra kiválóan alkalmas formula.

 

Csak míg Szálasi esetében legalább értette az ember, hogy tényleg a fronton akarta kitartásra buzdítani a híveit, és valóban elég xar volt a helyzet, addig Magyar Péternél inkább az a kérdés: vajon miért kell minden beszéd végén zászlókat lengetni? Talán mert a mondanivaló nélküli politikát valahogy mégiscsak el kell adni, és ha nincs tartalom, marad a szívecske meg a zászló?

 

A történelem ismétli önmagát, csak most nem bakancsban masíroz, hanem szívecskék között lépked. És ettől nem kevésbé kellemetlen. Várjuk, mikor teszi kötelezővé a messiás a többi, másoktól lopott lózungot.