A Showman választ – avagy politikai casting a díványon
Volt egyszer egy politikus, aki nem pártot vezetett, hanem egy one man show-t. A közéletet színháznak tekintette, ahol természetesen ő volt az író, a rendező, a főszereplő, a kritikus – és időnként a díszlet is. A többiek maximum statiszták lehettek. Ha jól viselkedtek, esetleg átvonulhattak háttal a képen.
De jött a választás. A szabály az szabály: kell néhány „jelölt”, hogy úgy tűnjön, ez nem egy autokrata egyszemélyes kabaré, hanem valami „demokratikus izé”. Emberünk tehát castingot hirdetett.
– Szükségem van új arcokra! – kiáltotta a kamera felé úgy, mintha valójában ő válogatná a következő Marvel-univerzumot. – De csak olyanokra, akik jól mutatnak képernyőn, tudnak bólogatni ritmusra, és nem árnyékolnak le engem a reflektorfényben!
Jelöltek jöttek is szépen, CV-vel, fotóval, néha térdelve, máskor hason csúszva a Nagy Ember, a One Man elé. A showman meg nézte őket szigorú szemmel, néha oldalról, néha derékszögből, néha … fekve. A próbateremben volt ugyanis egy bútordarab, a híres-neves szereposztó dívány. Az a fajta bútor, amely nem csak a művészi ambíciókat, de a lojalitást is mélyen teszteli.
– Mutass valamit! – mondta. – Például, hogy tudsz a semmiről szenvedélyesen beszélni, úgy, hogy senki se vegye észre, hogy közben már rég elhagytad az elveid, amik egyébként sosem voltak.
– Igenis, Mester! – válaszolta az egyik jelentkező, miközben már tolta is a „Kell egy erős vezető, aki mindent jobban tud!” című monológját, kisebb túlzásokkal, nagyobb gesztusokkal.
A showman elégedetten csettintett.
– Te leszel az önkormányzati képviselő a nyolcas körzetben. Ha jól hozod a szerepet, jövőre talán megkapod a „hivatalosan is árnyékom” címet.
Így ment ez hetekig. A színház nem állt meg, a jelöltek cserélődtek, a dívány nyekkent, a nép meg csak nézett: ez most választás vagy új évad egy szomorú valóságshowból.
A politikus pedig állt a színpadon, kinyújtott karral, és így zárta a kampányt:
– Én vagyok a megoldás. Én vagyok a rendszer. Én vagyok... a szereposztó dívány!
(Tapsvihar helyett halk szuszogás a hátsó sorokban, és egy félpohár langyos presszó a közélet emlékkönyvében.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése