Az Önarcképország krónikája
Van egy ország, valahol a valóság és a kommentmező határán, ahol mindenki újságíró. Elég, ha ismeri a betűket – vagy legalább azok egy részét – és máris rovatvezetőként osztja az észt a közjó oltárán, hol félreütve, hol félremagyarázva, de mindig nagyon is hangosan. A helyesírás ott csak egy elnyomó elvárás, a stilisztika meg burzsoá hóbort. Ha egy mondatban háromszor sikerül leírni a „hazugsággyár” szót, már Pulitzer-díjgyanús a poszt.
Ebben az országban a vélemény tény, a szóvicc publicisztika, és ha valaki egyszer megírta, hogy „a politikusok mind lopnak”, máris közéleti gondolkodó. Mert itt a szabad sajtó nem hivatás, hanem reflex: ahogy a kutya csahol, az állampolgár posztol.
És a fotósok! Ó, azok a művészek! Elég egy okostelefon, egy latte habján csillanó napfény, vagy egy homályos kép egy politikusról sörrel a kézben, és máris „vizuális sztorimesélő” született. A kompozíció? Az egy spanyol luxuskurva neve lehetne, számukra ugyanis maximum annyit jelent, hogy nem lóg le a fej a képről. Minden árnyékban rejtett jelentés lapul, minden homályos fotón leleplezés. #EgyKépTöbbetMondMindenSzónál
Ebben az országban a szakma nem tanulható, csak önkijelenthető. A kommentek a szerkesztőségi ülés, a szelfi a címlap, és a nézettség az új erkölcs. Mindenki oknyomoz, ha belebotlik egy pletykába, és mindenki portréfotós, ha az ismerőse nem pislogott, miközben lekapta a vécén ülve.
Isten óvjon attól, hogy csak olvasó légy. Az már gyanús.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése