Kamupipőke, tükörország hőse
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kárpátok Man’o’Ken babája, akit úgy hívtak: Kamupipőke. Nem volt üvegcipője, csak makulátlanul kifényesített egója, és nem vesztette el a bálban sem a cipőjét, csak az önkontrollját — bár olyanja tán sosem volt.
Kamupipőke minden reggel úgy kelt, mint a nép reménysége. Ezt nem mások mondták, hanem ő. De ő nagyon hiteles ember volt, hisz’ minden reggel háromszor is elmondta tükörbe nézve, hogy ő az egyetlen, a One Man, aki soha nem hazudott… aznap... még.
A nép pedig hallgatta. Először csak hümmögve, aztán már transzban. „Végre valaki, aki kimondja!” — mondták, és elfelejtették, hogy ki is az, aki mondja.
Kamupipőke szerette a reflektorfényt, annyira, hogy ha nem volt, magának rajzolt egy szép nagyot. Közösségi oldalakra posztolt önmagáról, ahogy épp megmenti a hazát, vagy legalább egy kamerát irányba állít.
Azt mondta: „Nem vagyok politikus.” És ezt annyiszor ismételte, hogy már saját pártja logóját is letagadta volna, ha nem ő találta volna ki.
Mindeközben úgy üldözte az igazságot, mint egy influenszer a fénybeállítást és úgy utálta, mint vámpír a fokhagymát— nem az a fontos, hogy mi van, hanem hogy hogy néz ki.
De jaj, egy nap a nép ráébredt: Kamupipőke nem más, mint egy újabb Ken-baba a kirakatban, aki ugyanúgy mondja a tutit, mint az összes elődje — csak kicsit több hajzselével, és kevesebb felelősséggel. A különbség pusztán ennyi és nem több.
Így hát az ország kettészakadt: voltak, akik még mindig hittek benne, és voltak, akik már csak röhögtek rajta. A tükör pedig megrepedt — de Kamupipőke nem bánta. Ő csak állt előtte, belenézett, és azt mondta:
„Micsoda nép, hogy ilyen vezetőt teremthetett, mint én! És milyen sok látszik belőlem hirtelen a törött tükörben! 
"
"És a tükör nem szólt vissza. Mert az a fránya tükör sose szól vissza,
Megjegyzések
Megjegyzés küldése