Agymenés 215.

Nekem aztán nem lesz Labubum! – avagy a híres utolsó mondat története

 

 

 

„Nekem nem lesz Labubum!” – jelentette ki Moncsi szent meggyőződéssel. Az a fajta hangsúly volt ez, amivel más forradalmakat szoktak indítani vagy minimum szakítanak egy mérgező exszel. Aztán... megvette az elsőt. Egy visszafogott, szürkés-cirmos darab bukkant elő a blind-boxból. Nem hivalkodó, csak olyan „meglátjuk-milyen” típusú, de azóta eltelt három hét, és Moncsi azóta vadászik. 

 

Nem pasit, nem akciós sertéscombot, hanem Labubut. És ruhákat a Labubunak.

Mostanra a gardróbja úgy néz ki, mintha egy TikTokos harmincas "slow fashion" influenszer és egy menőfalkás huszonéves csaj közös agyérgörcse szült volna ruhatárat, csak éppen midnen trendi alkotás egy 17 centis babáé. Fodros, puffos, buggyos, batikolt. És mindenhez van „story”.

 

– Ezt a lenvásznat egy svéd dizájner tervezte, aki három hétig nem evett, hogy jobban rezonáljon a textil lelkével – meséli Moncsi, miközben felkapja a mini méretű pasztellzöld bő overált, és ráhúzza a kis szörnyire.

 

Moncsi nem hallja a kérdéseket, nem látja a sátáni mosolyokat. Ő most épp önkifejez. Elvégre ötven felett már jár az „újrakezdés”, a „bátor önazonosság”, a „megérdemlem” – főleg, ha az ember nem költ már pelusra, csak fröccsre meg futárdíjra.

 

És így lett Moncsi – az egykori antitrendi realista – Labubu lady, akit ma már csak akkor lehet elérni, ha nincs épp a neten, ahol újabb trendi bubura vagy rucira vadászik, vagy instán posztol:

 

„Merj lenni az, aki vagy!

#labubu

#midlifecrisisbutmakeitcute

#slowfashionforever”