Gyászbemutató – egyfelvonásos tragikomédia
A temetés reggelén Irén néni feketébe öltözött, de nem akármilyenbe: fodros fátyol, bokáig érő gyászkabát, és egy olyan brokátkendő, amely inkább tűnt színházi jelmeznek, mint búcsúruhadarabnak. A ravatalozónál elsőként jelent meg, hogy "elcsendesedve emlékezhessen", de közben úgy helyezkedett, hogy mindenképp őt fotózza le a virágkoszorú mögül a helyi lap kamerája.
A fájdalom nála hanggal érkezett. Amint meglátta a koporsót, sikoltott, mintha egy operett fináléjába csöppent volna, miközben a többiek csak némán álltak. De ő zokogott, tépte a mellkasát, és kétszer is majdnem ráborult a virágokra, "véletlenül".
– „Ó, drága Sanyi, hát ki marad most nekem?” – kiáltotta olyan hangerővel, hogy a harmadik sorban ülő rokon is összerezzent, akihez egyébként Sanyi bácsi - legjobb tudomásuk szerint - harminc éve nem szólt egy szót sem.
A szertartás után jött a "spontán" monológ a sírnál. Irén néni elmesélte, hogyan készítette ő a paprikás krumplit, amit Sanyi bácsi csak akkor tudott megenni, ha ő csinálta neki – sosem volt ilyen jó senki másnál, főleg nem Erzsikénél.
Elmesélte mélán, hogy csak ő volt Sanyi bácsinak, és csendesen kiátkozta annak minden gyerekét és unokáját, nehogy a húsos kondérhoz merészkedjenek.
A temetőből kifele menet már halkan, de mindenki számára azért épp eléggé hallhatóan jegyezte meg:
– „Én nem a pénz miatt vagyok itt, nekem csak az emlékek számítanak... de azért csak jó volt, hogy tavaly elvetettem magam vele....”
És ekkor Erzsike, az ex és Gabika meg Pirike, a két lánygyermek lehajtott fejjel bandukolt. Ám egy pillanatra Gézuka odaszólt, és csak annyit mondott:
– „Akkor majd a hagyatékin is emlékeztetlek.”
Így lett a temetés nem az elhunytról, hanem a túlélők szereposztásáról szóló előadás, ahol a színpad kicsi volt, a rivalda hideg, a fájdalom hangos – de a végrendelet sokkal halkabb. A vagyon legalább már jó előre felosztva.
Függöny legördül. Nyugodjon békében az elhunyt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése