Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 278.

Gyászbemutató – egyfelvonásos tragikomédia

 

 

 
A temetés reggelén Irén néni feketébe öltözött, de nem akármilyenbe: fodros fátyol, bokáig érő gyászkabát, és egy olyan brokátkendő, amely inkább tűnt színházi jelmeznek, mint búcsúruhadarabnak. A ravatalozónál elsőként jelent meg, hogy "elcsendesedve emlékezhessen", de közben úgy helyezkedett, hogy mindenképp őt fotózza le a virágkoszorú mögül a helyi lap kamerája.
 
A fájdalom nála hanggal érkezett. Amint meglátta a koporsót, sikoltott, mintha egy operett fináléjába csöppent volna, miközben a többiek csak némán álltak. De ő zokogott, tépte a mellkasát, és kétszer is majdnem ráborult a virágokra, "véletlenül".
 
– „Ó, drága Sanyi, hát ki marad most nekem?” – kiáltotta olyan hangerővel, hogy a harmadik sorban ülő rokon is összerezzent, akihez egyébként Sanyi bácsi - legjobb tudomásuk szerint - harminc éve nem szólt egy szót sem.
 
A szertartás után jött a "spontán" monológ a sírnál. Irén néni elmesélte, hogyan készítette ő a paprikás krumplit, amit Sanyi bácsi csak akkor tudott megenni, ha ő csinálta neki – sosem volt ilyen jó senki másnál, főleg nem Erzsikénél.
 
Elmesélte mélán, hogy csak ő volt Sanyi bácsinak, és csendesen kiátkozta annak minden gyerekét és unokáját, nehogy a húsos kondérhoz merészkedjenek.
 
A temetőből kifele menet már halkan, de mindenki számára azért épp eléggé hallhatóan jegyezte meg:
– „Én nem a pénz miatt vagyok itt, nekem csak az emlékek számítanak... de azért csak jó volt, hogy tavaly elvetettem magam vele....”
 
És ekkor Erzsike, az ex és Gabika meg Pirike, a két lánygyermek lehajtott fejjel bandukolt. Ám egy pillanatra Gézuka odaszólt, és csak annyit mondott:
– „Akkor majd a hagyatékin is emlékeztetlek.”
 
Így lett a temetés nem az elhunytról, hanem a túlélők szereposztásáról szóló előadás, ahol a színpad kicsi volt, a rivalda hideg, a fájdalom hangos – de a végrendelet sokkal halkabb. A vagyon legalább már jó előre felosztva.
 
Függöny legördül. Nyugodjon békében az elhunyt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...