Agymenés 221.

 Ha nem vagy "jó áldozat", nem is számítasz

 

 

Létezik egy nagyon kényelmetlen igazság, amiről senki nem szeret beszélni. Főleg nem azok, akik előszeretettel nevezik magukat áldozatvédőknek, jogvédőknek, érzékenyítő trénereknek, vagy épp társadalmi igazságosságért harcolóknak. Mert a kirakat jól mutat: akampányok hangosak, a posztok patetikusak, a sajtótájékoztatók könnyfakasztóak.

 

Csak épp akkor némul el minden és mindenki, amikor a valódi, kényelmetlen, bonyolult valóság bekopogtat.

 

Mert a bántalmazás nem válogat. Nőket és férfiakat is ér. Sőt, néha olyanokat is, akiket nem kedvelünk. Akik nem szimpatikusak, nem illeszkednek a mainstreambe, vagy épp nem a “jó oldalhoz” tartoznak a politikai hadszíntéren. És ilyenkor a nagy áldozatvédők hirtelen eltűnnek. Visszahúzódnak az irodáikba, vagy beleolvadnak a háttérzajba. A hangos szóvivők néma csendbe burkolóznak.

Helyettük megjelenik valami más. Valami sokkal sötétebb: az áldozathibáztatás, amit elvileg és szóban, de leginkább facebook posztokban mindenki elítél. Ám ha az áldozat nem elég esendő, nem elég "fehérlapos", vagy netán van múltja, akkor jönnek a kérdések és határozott kijelentések. “Biztos provokálta.” “Ki tudja, mi volt ott valójában.” “Nem kell mindent elhinni.” Ismerős?

 

És mi történik akkor, ha a bántalmazott egy férfi? Ha egy férfi panaszkodik arról, hogy éveken át lelkileg, verbálisan, netán fizikailag is terrorizálták? Semmi. Szánakozás helyett jön a cinizmus. A hitetlenkedés. A nevetségessé tétel. Mert a társadalom – és vele együtt a sok “jogvédő” és megmondó ember, aki kiáll a színpadra, ha a politikai érdeke úgy hozza – csak azokat az áldozatokat ismeri el, akik beleférnek a gondosan megírt narratívába és az ő elveknek hazudott világképébe.

 

De ez nem áldozatvédelem. Ez válogatás. Ez szereposztás.

 

És miközben a díszes társaság elvitatkozik a szavak jelentésén és kiad egy újabb, hashtagekkel tarkított nyilatkozatot, vagy pofán ordít egy színpadról, a valódi emberek, a valódi szenvedők – akár nők, akár férfiak – csendben összetörnek. Mert rájuk már senki nem figyel. Nem trendik. Nem illenek a plakátra. Nem férnek bele a szép, tiszta kis skatulyába.

 

És a legkeserűbb az egészben? Hogy amikor az áldozat nem az “ideális áldozat”, akkor nem csak a támadó győz. Nem csak a bántalmazó, hanem azok is, akik elméletben - és a legkevésbé sem a gyakorlatban - pont azért vannak, hogy megvédjék őt.